Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 10. szám - vitéz Bessenyei Lajos dr.: Kitűnőek iskolája
vitéz Hessent/ei Lajos ilr. : Kitűnőek iskolája. 269 méltó eredménnyel, további néhány iskolánk pedig már a legközelebbi jövőre hasonló kezdeményezést határozott el. E helyen nem kívánok részletesebben foglalkozni sem a sárospataki, sem a miskolci, sem a hódmezővásárhelyi intézményekkel, az érdeklődők elolvashatják az idevonatkozó adatokat ez iskoláknak hivatalos kiadványaiból. Azonban feltétlenül idézni akarom szóról-szóra a hódmezővásárhelyi református egyház értesítőjének, mely a „Tanyai tanulók otthonáról és a népfőiskolái tanfolyamról“ számol be az 1939—40. tanévben, bevezető sorait : „A hódmezővásárhelyi református egyház a gimnáziummal kapcsolatban teljesíteni akarja azt az erkölcsi kötelességét, mellyel a város természetes környezetét képező gazdálkodó lakosság művelődésügyi érdekeinek tartozik. A módos gazdaréteg számára amúgy is nyitvaálló gimnázium mellé ezért két intézményt szervezett. Az egyiket szegény, de tehetséges tanyai tanulók részére (Kitűnőek iskolája a magunk módján!), amely a szellemi vezető rétegbe válogatja be az odavaló, de ez intézmény nélkül esetleg elkallódó értékeket, a másik a középiskolát nem végzett érettebb paraszt-ifjúság részére (népfőiskolái tanfolyam), amely a gazdálkodó réteg számára akarja megteremteni és kiművelni a köztük maradó, de tágabb látókörű és keresztyénebb lelkületű vezető elemet.“ Ez idézetben a legfontosabb azon megállapítás, hogy a hódmezővásárhelyi református egyház erkölcsi kötelességének érzi és tartja a városhoz tartozó gazdálkodó lakosság művelődésügyi érdekeinek a kiszolgálását és ellátását. Valóban ez a „morale officium“ vitathatatlan ebben az egész problémában s ez elől tulajdonképpen nem térhet ki egyetlen iskolafenntartónk sem. Persze a megoldás főnehézsége itt is, mint annyi mindenféle más kérdésben, a szükséges anyagi fedezet hiányában rejlik. Ha volna elegendő pénze egyes iskoláinknak erre a célra, akkor a többi részlet elintézése már könnyen menne. Azonban pénzhiány miatt nem lehet és nem szabad ennek a rendkívül fontos feladatnak a megoldása elől kitérnünk. Az egyetlen módja a kérdés sikeres elintézésének az áldozatkészség, amely tiszteletreméltó és dicsőséges hagyománya a magyar kálvinizmusnak, és amelyről a lélekemelő adatok egész tömegét olvashatjuk meg anyaszentegyházunk és iskoláink történetének lapjain. Az igaz, hogy ez az áldozatkészség nagyon, de nagyon megcsappant az utóbbi évtizedekben, az anyagi teher vállalása alól mindjobban kitértek híveink, és egyre nagyobb méreteket ölt az állam pénzbeli segítségének az igénybevétele, de kétségtelen és egészen bizonyos, hogy anyaszentegyházunk minden irányú újraéledése, megerősödése és magyar nemzeti szempontból ismét hivatásának magaslatára emelkedése csak azon esetben remélhető, ha a részben eldugult, részben alig csörgedező áldozatkészség erre megint frissen és bőven fogja árasztani a maga áldásthozó vizét. Tudom, hogy ez igen-igen súlyos feltétel. De hát a következmény nem kevésbbé jelentőséges és lényeges : amilyen a praemissa, olyan a conclusio. A református elgondolású kitűnőek iskolája is ez áldozatkészség függvénye, legalább is anyagi téren. Azon iskoláink, amelyek már dolgoznak a fel-
