Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 8. szám - Megjegyzések
226 M eg jegyzések Abban a jelenségben, hogy ez a nézet az elméleti szakos tanárok között is terjed, van örvendetes is. Mert még ma is előfordul, hogy a szaporított testnevelési órákat, a leventeoktatást, a gimnázium lényegszerinti munkáját gátló kényszerűségnek emlegetik a pedagógusok, gyakori, hogy az iskolák/ vagy az egyes osztályok vezetésében a testnek, akaraterőnek, bátorságnak, közösségi szellemnek fejlesztésére nem aknázódnak ki a meglévő lehetőségek sem, az ifjúság „sportőrülete“ pedig megrovást, vagy lemondó legyintést kap. Nos, kétségtelenül van a fiatalság egy részében kultúraellenes sportőrület, hogy mekkora részében azt most ne érintsük. De ne felejtsük el, hogy az ifjúságban, a nyugateurópai származású kultúrákban felnövő ifjúságban mindenesetre, mélyen gyökerezik a vágy a testi és szellemi derékségre együtt s egyszerre. S hogy ez mennyire összhangzó a gimnázium történeti lényegével, arra nézve hadd említsek fel néhány közismert tényt. Az említett kettős törekvésű lelki tulajdonság a görögöknél eszmei formát kapott a kultúrában mint kalokagathia, s megvalósult a társadalomban, mégpedig pedagógiai úton : mindenki átesett a testi és lelki nevelésen, s egyaránt megbecsülésben részesült a két kultúrterület, bár persze az ideált sosem érték el, a legjobb atléta nem volt egyúttal a legjobb költő, filozófus. A gimnázium első szellemi őse ez a görög kultúra. S figyeljük meg : görög és modern értelemben vett sport csak azokban a kultúrákban virágzik, melyek a görögség—rómaiság—keresztyén középkor egységes alapjából nőttek ki. (Aligha véletlen, hogy a görögkeleti Európa nemzetei ma sem sportnemzetek. Náluk a görögség, bár nyelvben fennmaradt, nem volt szellemi megújulások forrása, hanem megmerevedett technikává lett.) Érdekes volna ebben a vonatkozásban pillantást vetni még mai gimnáziumaink közvetlenebb kialakítóira, köztük elsősorban a reformációra, majd a neohumanizmusra, s tekintetbe venni protestáns iskoláink önálló fejlődésű korát. Annyi azonban így is bizonyos : noha a testnevelés és a humanisztikus képzés gondolatát a múltban és jelenben nem egyszer látták egymástól idegennek, azonos eredetű és sokban párhuzamos fejlődésű eszmék ezek, s egymást kiegészítik. Ha elméleti pedagógiai megfontolások nem volnának, akkor is éppen a klasszikus és történeti gimnázium meggyőző- déses híveinek kell leginkább azon lenni, hogy a helyes testnevelés intézményes biztosítása mellett meg lehessen valósítani iskoláinkban egy tág és jó értelemben vett sportszellemet, valóban szellemet, tehát öntudatosan -magyart, bár görög és angol példákat ismerőt. Vannak azonban más megfontolások is, a fentieknél többet emlegetettek, amelyek nemcsak a gimnáziumra vonatkoznak, hanem mindenkit foglalkoztatnak, aki a testnevelés, a leventeintézmény kérdésein gondolkozik. A nemzeti közösség szempontjainak az élet minden terén való fokozottabb érvényesítéséről van szó, amely Olasz- és Németországban végbe is ment. Ennek alapelveit nálunk is kidolgozták, esszéírók és szaktudósok, a magyar viszonyoknak megfelelően, részben a külföldi kísérletek előtt, vagy azoktól függetlenül; de megvalósításukra őszinte és átfogó kísérlet még nem történt. Ezek szerint a katonai előképzés a népnevelés egységes, alapvető jelentőségű eleme, magyar öntudatra, fegyelemre, tettrekészségre nevelés, a hadseregben töltött évek pedig voltaképpen a népnevelés betetőzésére szolgálnak, a katonai szakképzésen kívül szintén a most említett célokkal. Jól tudom, hogy e kérdésben még sok tisztázni- és igen sok tennivaló van, azt is tudom, hogy Kiss Árpád idézett javaslata éppen egy szerinte tenni való dolgot jelöl meg, ezért beszéltem örvendetes jelenségről. De a javaslat lényegével szembe kell szállnom. 1. A tanári pályára testileg is alkalmasnak kell lenni. De hogy csak „a katonai szolgálat szempontjából is egészségesnek talált egyének“ lennének azok, az kétséges. Hiszen a sorozásnál nincs meghatározott minőségi minimum, amit meg kell ütni, hanem van egy zárt létszám, ahhoz igazodó, hogy hány főt lehet vagy érdemes felszerelni és kiképezni. Viszont hosszabb háborúban ez a zárt szám növekszik. Ilyenkor katona lehetne az is, akiből a háború előtt — a javaslat értelmében — nem lehetett tanár, éppen a katonai alkalmatlansága miatt, jóllehet a tanári pálya különleges testi követelményeinek talán
