Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 7. szám - Dr. Kiss Árpád: A "vezetők" nevelése és kiválasztása
Dr. Kiss Árpád: A ,,vezetők" nevelése ép kiválasztása. 173 kező egyén tartalékos tisztként kezdené el működését. Föltétlenül nyeresége lenne a középiskolának, ha a tanári pályára csak testileg alkalmas, a katonai szolgálat szempontjából is egészségesnek talált egyének kerülnének. Ennek következetes keresztülvitelétől nem csak a fellépés példaadásának, a katonai erények alapján kialakult önfegyelemnek, fegyelmezni tudásnak fokozódását várom, hanem ez teszi majd lehetővé a leventeoktatásnak és a középiskolai katonai testnevelésnek az iskolai élethez való sirnulását. Azok a tehetségek, akik tudományos pályára valók ugyan, de katonának nem felelnek meg, olyan tudományos pályákon helyezkednek majd el, amelyeken az ifjúsággal való érintkezés nem mindennapos. Így válnék a középiskolai tanár olyan nevelő tényezővé, akitől a tanuló a tudáson kívül a helyes, férfias magatartást, viselkedést ellesné, aki emberré, magyarrá, keresztyénné neveli, akinek vezetése alatt büszkeség férfivá érni. Az ilyen sokoldalúan nevelt tanári egyedekből álló rendben pedig meglenne az erő ahhoz, hogy magának vezető társadalmi helyet harcoljon ki, és azt kívülállók és önmaga ellen is biztos kézzel megvédelmezze, meglenne a kedv és vágy a folytonos öntovábbképzésre, meglenne az a jog, melynek alapján a teljes hivatali és társadalmi függetlenség felépülhetne, ami ismét oktató és kiválasztó tevékenysége előtt késztetne meghajlásra mindenkit. Nem tartozik szorosan tárgyamhoz, azért csak pótlólag említek meg még két figyelmet érdemlő következményt. A jól kiválasztott, anyagi függetlenségében, cselekvési szabadságában felemelt tanárságtól a munkaadó állam is joggal kívánhatja súlyosabb kötelességek önkéntes vállalását, elsősorban nagyobb irányító társadalmi és műveltségterjesztő tevékenységet. Ez nemcsak az amúgy is színes, de közelről nézve felületes magyar kultúréletnek adná meg a szükséges mélységet, de jelentené a középiskolával rendelkező kisebb városok apróbb központokká való kiépítését, melyek köré az érdekelt vidék sajátos kultúrerői csoportosulnának. Ugyancsak felületesen érintem azt a tényt, hogy a legújabb idők kialakult életformája csak a tanári rendet hagyta meg a régi értelemben vett műveltséghordozó szerepben, mert meg tudott szabadulni a foglalkozások egyoldalúvá alakító, szakkeretek közé szorító kényszerétől. Ha túlzás is azt állítani, hogy a tanárok képviselik ma azt, amit a gyorsan népszerűvé lett „írástudó“ fogalom kifejez, vitathatatlan, hogy az „írástudók rendje“, ami olvasókból, megértőkből, továbbítókból, népszerűsítőkből is áll, az ő körükből kerül ki, az örökké befejezetlen, örökké tanuló, tökéletesedő tanárság ismert és ismeretlen egyéniségeiből. Tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen szövevényes, mindig újabb és újabb területekbe belenyúló kérdés kielégítő letárgyalása túlmegy egy szűk keretek közé szorított dolgozat határain, célom azonban nem a problémakör lezárása : inkább be akartam világítani a feltáruló egyre nagyobb távlatokba, melyek elől nem kitérni, hanem magasságukba felemelkedni kötelességünk. Nem is törekedtem a részletek pontos kidolgozására, inkább a cél felé vezető utat, az alulról, a legszélesebb alapról való kiindulást,
