Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 8. szám - Csanády Sándor: Hajszálcsövesség az irodalomban
Csanády Sándor: Hajszálcsövcsség az irodalomban. 321 bocsátja útra első könyvét, máris önéletrajzzal siet bizonyítani, hogy ő is az irodalom halhatatlanjai közé tartozik, akinek látása és életszemlélete a legvilágosabb, legátfogóbb és megfelebbezhetetlen. Amiképpen tapintatlanság következménye az ilyen önreklám, éppenúgy hiányzik az író könyveiből a jóízlés. Mert bármennyire transcendensek is a műalkotás titkai és törvényei, és az író ihlete, képzelete bármennyire szuverén is a művészi szabadság és a művészi teremtés szent jogán, az ú. n. jóízlés még az írót is köti. Ezzel a jóízléssel azonban igen ellenséges viszonyban áll igen sok író. Okfejtésük szerint azért, mert az ú. n. polgári ízlés a korok változó erkölcsi felfogásának kivetülése, tehát nem irányíthatja az írót. Mi azt hisszük, hogy az irodalomban a jóízlést kevésbbé művészi okok, sokkal inkább a könyv piaci érdeke szorítja félre. Ha azonban újból vizsgálat alá kerül majd a könyveknek minden ízülete és jegye, és nemcsak azt látjuk meg, és nemcsak azt nyugtázzuk, amit az lró kihangsúlyoz, hanem sokkal inkább a sorok mögé nézünk, és széles skálában keressük a könyvben a művészetet, mint egy ép és harmonikus emberi testben a tökéletes alkotást: a lelket is, de a fülcimpát is, pedig az utóbbi a hallásnak nem főszerve, ámde az arc szépségéhez mégis hozzátartozik, akkor majd nem tud sem a tőke, sem az író személye, sem nemzetrontó, erkölcsbontó eszme és gondolat a betűk közé szüremkedni. Vége lesz az életrajzregények álromantikájának, vége lesz az életszerűség címén a betűk közé felszívódott és elmocsarasodott erotikának, vége lesz az író önteltségét fitogtató problémabetegségnek is, de vége lesz a könnyedség leplébe takaródzó ledérségnek is, vége lesz a művészi finomság büszke címét viselő dekadenciának, vége lesz a stílusbűvészettel űzött nyelvrontásnak, bealkonyul az intellektuális irodalomnak, mely a nemzetköziség szállásszerzője, vége lesz a tehetségtelenség érvényesülésének, mely egyetlen írói „sajátosság“ hangos érdemével kalózkodik, és vége lesz a művészi szabadság, vagy a művészi tökély nagy érdeme alá belopott tekintélyrombolásnak, és vége lesz az irodalom szent ligeteiben a vér, a pénz, a jogosulatlan becsvágy és az egyetemes emberi, meg az európaiság mezébe öltözött destrukciónak, útonállásnak és a poézis detronizációjának. De vége lesz az olvasóközönség ópiumszívásának is, mely szintén felelős a sekélyes irodalom elhatalmasodásáért, elburjánzásáért. Folytatni kell Gyulai és Riedl Frigyes kritikáját. Akkor majd elszikkad az irodalomnak eme haj szálcső vessége, melynek stílustechnikáját sok író olyan tökéletességre vitte, hogy a tettenérés veszedelme sohasem fenyegeti őt, még a legnagyobb bűntett esetén sem. Ezt az új szellemi hadjáratot először a középiskoláknak, az ilyen irányban is nagy múlttal elkötelezett protestáns iskoláknak kell megindítani. Az irodalmi körök alig fogják megkezdeni, mert más a munkakörük, más a külső és belső helyzetük ; az egyetemeken inkább távolabbi korokkal foglalkoznak, a folyóiratok legtöbbje csak
