Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 8. szám - Csanády Sándor: Hajszálcsövesség az irodalomban
3Í6 Csanády Sándor: Hajszálcsövesség az irodalomban. szerűséget összetévesztette is a vasárnapi hangulattal, még akkor is közelebb járt a művészi igazság egy belsőbb lényegéhez, mint a mai színház és színműírók nagyobb része. Nagyobb csalást a valutasíberek sem követnek el, mint a legtöbb színház, amikor irodalmi és művészi élmény helyett a mulatók világát, alakjait, felfogását viszik a rivalda fénye elé, amikor az élet és a fejlődés, az ember és a társadalom valódi képének ábrázolása jogcímén és a művészet szent nevében már nem is finom hajszálcsöveken lopják be a testi és lelki destrukciót, hanem dézsával öntik a nézőtérre a vérnek szennyes hullámait, és az életküzdelem felelősségét aláásó himpellér-bölcselkedést. Az élet értelmét és célját, a teremtésnek és a létnek fönséges misztikumát nem a gyarló és kicsiny ember előtt megcsillantott fény mellett keresik, mint Madách, hanem a kultúrbolsevizmus hajrászekerére ülve a csalhatatlanság nagyképűségével, majd meg a cinizmus hideg fölényével kiábrándítják az embert önmagából is, mert egyetlen gondolatnak van értelme : élj ma, a holnap nem a tied. Álbölcselkedő gondolatsíbolás ez, hogy buzogjon á vér, izguljon a tömeg, mert akkor megtelik a kassza, meg az erszény. Külön tanulmányt érdemelne a színművészeiben és a színműirodalomban mutatkozó immáron nem hajszálcsövesség, hanem csőrepedés. Néhai való jó Gárdonyi Géza — amint ma már sokan emlegetik irodalmunk egyik nagy alakját — az életszerűség egyik művészi eszközére adott példát azzal, hogy a főhőst első személyben szerepelteti, ő beszéli el az egész történetet. Kedves, meghitt közelségbe jutunk így hozzá, meg a többi személyhez is. Azóta se szeri, se száma a férfi meg a női Zétának. Csak a minap olvastuk az egyik nagyhírre jutott írónőnek ilyen közvetlen formában megírt könyvét. A kötet ,,Az új magyar regény“ sorozatában jelent meg, és Mikszáth-díjat nyert. Nagy figyelemmel olvastuk végig a regényt, és kerestük a magas rangra emelt könyvben a művészetet. Meg is találtuk benne a lipótvárosi ifjúság keresetlen nyelvét és a jól érett Mária családjának bensőséges rajzát, egészen az anya negyvenkettedik szeretőjéig. A pályadíjat valószínűleg azért kapta a regény, mert a kis tizennyolcéves nagyvárosi Mária olyan ártatlan lélekkel tudja a keresztül-kasulesett dolgokat elmesélni, hogy hozzá képest Csipkerózsa egy nagyvilági hölgy. írói trükk ez, de nem művészet. A szende Mária önfeledten cseveg, s az olvasó csak a végén veszi észre, hogy egy új Boccacciora tett szert. (Csakhogy a két Boccaccio között mégis nagy különbség van, amiről az olasz nyelvtörténet tud számot adni.) „Az új magyar regény“ büszke névjegyével megy majd ki a külföldre ez a könyv is. Mert a fordításra fölöttébb alkalmas : a kiadó is, az író is sokat fog rajta keresni. Meg a magyar irodalom híreneve is „gyarapszik“. Itt a hajszálcsövesség a közvetlenségnek és az előadásnak a „báj“-ával takarja el magát.
