Protestáns Tanügyi Szemle, 1939
1939 / 8. szám - Csanády Sándor: Hajszálcsövesség az irodalomban
312 Csanády Sándor: Hajszálcsövesség az irodalomban. ahhoz a művelődési folyamathoz, melyben az irodalom szükségképpen kapcsolatban áll az élet minden megnyilvánulásával. Ez a kapcsolat azelőtt mindig közvetlen, nyílt, egyenes és bevallott volt. A századforduló irodalma ellenben magas esztétikai elvek közé zárkózott fel széles gesztusaival, honnan lehallatszott a beavatottak finom szürcsölése, mondván, hogy a magyar irodalomból kiirtandó minden fehér ló és Hortobágy. Kiirtandó minden vaskosság, minden Marci gulyás és nyargaló ménes, a Kőszívű ember minden fiával együtt, meg a Thaly Kálmánok együgyű hite is. Helyébük lépett aztán a kokott és az aszfalt dala, a szere'mi háromszög és az autós bandita. A türelmetlen, és a magyarság elmaradottsága iránt nagy részvétet érző újítók csakhamar új erkölcsi felfogással, új életelvekkel bélelték ki a nagy irodalmi megújhodást. A stílus zsonglőrjei megejtették a közönség nagy részét annál is inkább, mert a hírlapok szerkesztőségei is akkora harangot kongattak az új világnézet diadalma elé, hogy csak a Kéri Pálok láttak világosan a nagy irodalmi harc zűrzavarában. Ők azonban tisztán láttak, és nagyon meg voltak elégedve. A liberális irodalom a magyar nyelv történetében is eddig páratlanul álló nyelvújítást és stílusreformot vitt végbe : megteremtette a szó és szöveg kettős jelentését. A hivatalos esztétika ugyan szimbolizmusnak nevezi, de vannak akik tolvajnyelvnek mondják. Kívülről irodalom a szöveg, belülről hálószoba ; kívülről bölcs filozófia, belülről sztrájkriadó ; kívülről gyöngyvirágillat, belülről pásztoróra. Ahogy tetszik. Hatványra emelt szimbolizmus ez, mert hiszen a művészet, tehát az irodalom is — használja bár a legegyszerűbb kifejező eszközöket — az emberi lélek szimbolikus beszéde. A művészettörténet egyik legszebb és legfontosabb fejezete lenne annak vizsgálata, hogy mi volt a szülőoka a liberális irodalom szimbolikus formanyelvének, mely több volt a stílus forradalmánál. A művészetek történetében gyakran találkozunk stílusforradalommal, ez azonban több volt annál: nihilizmus. Hivatkoznak arra, hogy az irodalom nyelve, stílusa kiszikkadt, kifejező ereje kimerült. Ez az érvelés nem alap nélkül való, de milyen magas hatványra emelt szimbolikus költői nyelv következik majd akkor, ha a mostani kifakul, mert éppen az alaptételre hivatkozva, a fejlődés törvénye alól a mostani költői beszéd sem lesz kivétel. De meg is lehet fordítani a tételt. Vájjon nem a költők ereje volt-e gyenge az egyszerűbbre, tehát a nagyobb művészethez? Vájjon nem menekülés volt-e a nagyobb művészi próba elől a szimbolizmusba való elködösülés? Vájjon természetes állapot-e, hogy a közbeszéd és a szimbolikus költői nyelv között akkora távolság van, mint az egyszerű összeadás és a negatívhatványú egyenlet között? Nyitott kérdés az is, hogy -— ismerve a liberális irodalom erkölcsi képleteit •— mennyi ebben a szimbolizmusban a raffinéria, azaz a hajszálcsövesség. A liberális irodalomnak eme haj szálcsővességén át, de mondhat
