Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 10. szám - Fehér Gábor: A módszertani szempont túltengése és hibás értelmezése
Fehér Giihor: módszertani szempont hibás értelmezése. 155 lesek tetszése. A régi tanári függetlenségnek az volt a baja, hogy büntetlenül vissza lehetett élni vele. A mostani függő helyzet átka pedig az, hogy elsenyyeszti a nevelő egyéniségét, és akaratlanul is uniformizál mindent. És ez a baj nagyobb, mint ami a túlságos szabadságból következett, mert a sablonok szerint haladó pedagógia éppen az értékesebb nevelői egyéniségeket fojtja el. Az átlagtanár, aki nevelő módszerét úgy cserélgeti, mint a ruháját, jól érzi magát a sablonok és sémák világában. Ellenben az egyéni mondanivalóval rendelkező nevelő — érezvén az idők kollektív szellemét — visszariad a külön út és a különállás kockázatától, és lassanként belehajtja fejét a gépszerűség jármába. Az ilyen nevelő állandóan természetellenes helyzetben van, és mivel a tanításban egyéniségének alkotó ösztöneit ki nem élheti, elkedvetlenedik, és mögötte marad a sablonok között otthonosabban, tehát ügyesebben mozgó kollégáinak. E furcsa és torz helyzet eszünkbe juttatja Bemard Shaw meghökkentő axiómáját. Aki tud, az alkot ; aki nem tud, az tanít. Ugyanilyen módon uniformizálja a tanítás menetét a nevelői munka ellenőrzésének módja is. A tanárság látja, hogy az ellenőrzés úgyszólván kizárólag a módszer alapján minősít, s a tanári munkában nem annyira az eredmény érdekli, hanem azon módszeres fogások, amelyekkel a nevelő dolgozik. Természetesnek lehet tartani, hogy engedelmeskedve a korszellemnek, amelyben a tekintélyek kelleténél jobban érvényesülnek, a tanár főtörekvése arra irányul, hogy egy korszerű módszert tanuljon el, vagyis olyat, amely legalább külsőségeiben magán viselje a modernség jellegét. E gondolatvilágban a munka súlypontja a lényegről igen gyakran a külsőségekre, fogásokra tevődik át, és a kor kollektív szellemének folytonos szuggesztiója révén a tanítás uniformizálódása tovább alakul. S ahol pedig az egységesítéstől való eltérést látunk, ez a jelenség még elszomorítóbb, mint maga a baj, mert azt mutatja, hogy a pedagógiai munka ma már jórészt nem is paragrafusokhoz, hanem a felettesek egyéni vélekedéseihez, nyilatkozataihoz igazodik. Ahol az ellenőrző közeg az óratervet tartja fontosnak, ott a tanárság hosszú óraterveket ír, rajzokkal illusztrálva és ellátva a legpontosabb időbeosztással (láttam olyan óratervet is, amelynek beosztása a percnek tört részeivel is dolgozott). Ahol a szemléltetés a fontos, ott pedig olyasfélék történnek az órán, mint pl. egy vidéki leányiskola német óráján, ahol Lenau Heideschenke c. költeményéből drámai jelenetet alakítottak. A padok elé kitettek egy asztalt, az asztalon boros flaska és poharak. Az asztal mellett ülő két növendék ábrázolja a mulató betyárokat (angol matrózblúzban, lerakott szoknyában), egy harmadik matrózblúzos mint cigány hegedül nekik, két másik egyenruhás leány pedig összefogózva a táncoló rablókat alakítja, mellettük a munkaköpenyes tanárnő, háttérben a nagy tábla. Hálás feladat volna kifejteni, mennyi céltalan időfecsérlés és a vers komolyságát tönkretevő komikum foglaltatik egy ilyen dramati- zálásban. De ez a kifejtés méltánytalanság lenne, hiszen ma mindnyájan ebben a hajóban evezünk többé-kevésbbé, mert a pedagógiai
