Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 1. szám - Megjegyzések
Megjegyzések. rs:; MEGJEGYZÉSEK Szempontok a inapyar iinilnlnmlörléncl tanításához. I. A cél szentesíti az eszközöket. Ez a mondás, ha komoly értelemben, mind a három tagját egyformán hangsúlyozva használjuk, helyes. Mielőtt tehát a magyar irodalomtörténettanítás módozatairól beszélnénk, állapítsuk meg a célját. Ez a célkitűzés egyelőre természetesen csak formális lehet, mivel tartalmát, magvát az anyagot, a tanítás tényezői között fogjuk tárgyalni. Ez a cél, magától érthetően, nem lehet más, mint a többi tárgyaknál: az anyag megismertetése, megértetése és megszerettetése, azaz az ismereten át olyan lelki hajlandóság teremtése, mely egész életén át elkísérje az egyént. II. Minden tanítási munkának három jölényezője van : a tanítvány, az anyag s a módszer. Ezek fokozatosan bővülő viszonyban vannak egymással. A tanítvány a sarkpont. Ehhez igazodik az anyag, s mindkettőhöz a módszer. 1. A tanítváni/. Az irodalomtörténet-tanításra a VII. osztályban kerül sor. A gyermek helyett ekkor már az ifjúval állunk szemben. Mi jellemzi ezt a kort az elmúlttal szemben? Spranger szavaival élve : „Az életcél lassú kialakulása.“ A sokasodó tapasztalatok összefüggéseiből a volt gyermekből lassanként kialakul egy halvány ideál, vagy ennek tudattalanságát tekintve, még inkább bizonyos lelki képesség ideálok, célok, összefüggések befogadására. Ez a szinte tudattalan lelki diszpozíció, továbbmenve, azt jelenti, hogy az ifjú a külső világ ráható benyomásait inkább alanyi színezettel éli át, mint tárgyi tudomásulvétellel. A tapasztalatban fontosabb az én, mint a tárgy. E körülményeknek különösen a módszer szempontjából van nagy jelentősége, idevéve természetesen az anyagot is, amennyiben az mindig a módszer kérdésének is egy részét alkotja. 2. Az anyag. Az irodalomtörténet összetett szó : irodalom és történet. Ennélfogva tanításának anyaga és feladata is kettős. Az irodalom magában, minden történetiségtől eltekintve, a maga nagy kifejező, megvilágosító, vonzó és gyönyörködtető erejével igen alkalmas a-z ifjúi lélek tudatos vagy tudattalan alakítására, eszmék és eszmények bele- sugárzására. Azonkívül igen nagy a formális képző ereje is, mint az „ars dicendi et seribendi“ mindenki számára szükséges iskolájának. Ami most már a tárgy történeti oldalát illeti, az valóban legyen történeti. Nem fölösleges ez a kívánalom. Az irodalomtörténet szempontjai ugyanis hosszú időn át nem mentek túl egyes elszigetelt íróknak esztétikai méltatásán s erkölcsi és nemzeti nagyságként való ábrázolásán. Az ilyesminek természet szerűen megvan e tárgy keretében az értelme, de így magában véve minden, csak nem történet, legfeljebb történeti arcképcsarnok „ad usum Delphini“. Mi a történet? Azon tényezők időbeli kialakulásának s egymásrahatásá- nak rajza, melyek a tárgyalt dolog sorsát meghatározzák. A magyar irodalomtörténetnek tehát azokat a meghatározókat kell összefüggően vázolnia, melyek irodalmi életünk folyásában döntő szerepet játszottak. A szigetnagyságok körül meg kell mutatni a tengert is, melyből kiemelkednek, mely hordalékával táplálta őket, s amelybe beletartoznak, mert tenger nélkül nincs sziget. Ezt követeli az irodalomtanítástól az irodalomtörténet-tudomány mai állása is, mely a fenti elv gyakorlati megvalósulását mutatja. így tanítványaink szellemi helyzetének is megfelelő lesz a tárgy. Az irodalom anyaga a maga gazdag sokoldalúságában egyrészt megadja az alanyi, az érzelmi hátteret és alapot, másrészt gondolatainak bőségével eszmét sugall, tárgyilag irányít. He ugyanez a fény ott csillog külön magán a történetén is, mely a maga nagy összefüggéseivel ezek meglátásához is hozzászoktatja az ifjút. így lesz nevelésünk végső céljának, a nemzetnevelésnek is legjobb s legfőbb eszköze az irodalom. Nemzeti életünk kérdései, melyek másutt vak és néma elemekként szerepelnek történelmünkben, itt mintegy öntudatosan
