Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 8. szám - Sós István: A debreceni református kollégium vázlatos sporttörténete
356 Sós István: A debreceni kollégium sporttörténete. birkózás, zászlóhordás és más veszedelemmel járó játék tiltva volt. A játékra engedett időn kívül sem ebéd után, sem vacsora után játszani nem szabad. Aki a tilalom ellen vétett, 10 dénárt fizetett. Az iskolai törvények tehát intézményesen gondoskodtak a játékidőről, de a túlzásokat nem engedték meg. A zászlóhordás bizonyára katonásdiféle játék volt, és ami talán játékos formában tilos volt, az nemsokára véres valósággá vált. Nem egy alkalommal a játszóhelyet a harctér váltotta fel, és a padok közül az ellenség ellen mentek a diákok. Olvassuk is, hogy ,,. . . híres vitézek voltak a debreceni diákok, kik közül számosán estek el karddal a kezükben 1593-ban a keresztesi csatában, majd később Szatmár ostrománál“. Meghallották a haza hívó szavát... A régi időkben használt tankönyvek között szerepel Heyden Sebaldus több könyve is, és igy bizonyosan fordítgatták latinról a Gyermeki beszélgetéseit is, ahol a XVI. dialógusban az étkezésről egészségügyi szabályok vannak leírva, a XVIII.-ban játékról, a XXlII.-ban pedig a mosakodásról van szó. Lang Joachim ,,Colloquia Langiana“-ja szintén előfordul a használt tankönyvek között, ez 1744-ben jelent meg Budán, de Debrecenben is újranyomatták. Ebben találunk magasröptű elmélkedéseket, de ahol játékról van szó, minden betű arra hivatott, hogy a gyermek kedvét a játéktól elvegye. E két tankönyv ellentétes irányú hatását a valóságban nem sokra tehetjük. A gyermek lelkületét megváltoztatni nem lehet; amíg gyermek lesz a világon, addig játék is lesz. Inkább érezhető az a hatás, amit a külföld a magyar diákokra tett. A magyar diákok tanulás céljából mentek küldőidre, és ott fejlettebb sportéletet is találtak, amit haza is hoztak magukkal. Már maga a peregrinálás is sport. Csak néhány kollégiumi tanárt említsünk, akik nagyobb külföldi utat tettek, így : Lisznyai K. Pál, Maróthi György, Szilágyi Sámuel, Hatvani István. Szilágyi Sámuelt (1720—1786), a kollégiumi tanárt (1742-től 59-ig) és a későbbi super- intendest a sporttörténelem is megemlíti, mint a legügyesebb régi magyar korcsolyázók egyikét, aki Hollandiában tanult meg korcsolyázni, s egyszer ifjúkorában fogadásból a Hortobágy jegén versenyzett úgy, hogy bizonyos távolságokra poharakban lerakott bort útközben kiitta, így is előbb ért a kitűzött célhoz, mint a parton lovagló versenytársa. Tudjuk azt is róla, hogy igen jó céllövő és vívó is volt, aki az itt állomásozó tisztek kezéből az ebédutáni asszók alkalmával még a kardot is kiütötte. Hatvani István (1718—1786) pedig latin nyelven írt 1777-ben egy könyvet a nagyváradi fürdőkről. Ebben a könyvében orvosi és természettani szempontból vizsgálja a fürdőzést. A 203 oldalas könyvben ismerteti a fürdőzés történetét, a nagyváradi fürdők vizének vizsgálatait, majd a fürdés egészségi voltáról, külső és belső használatáról ír. Hatvaninak ez a könyve igen értékes dokumentuma annak, hogy a magyar fürdőzés eredeti és régi. Megemlíthetjük még Csokonai Vitéz Mihálynak az aggteleki
