Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 7. szám - Megjegyzések
Megjegyzések. 325 továbbá az Amerikában általánosan elfogadott Dalton-féle tervezet mind egy-egy zseniális kísérlet abban az irányban, hogyan lehetne a kötelező kereteken belül minél nagyobb teret engedni az önkéntesség elvének. Hát a középiskola? A háború előtt becsületes kompromisszummal próbálta megoldani ezt a kérdést. A tanítás és tanulás kötelező jellege mellett fenntartott egy-két területet, ahol az önkéntesség elve szabadon érvényesülhetett. Tornából, énekből, vallásból nem lehetett megbukni, s az ifjúsági egyesületekben való tagság igazán önkéntes volt. (Abban a református gimnáziumban pl., melynek 1909—1917-ig én is diákja voltam, még a templombajárás sem volt kötelező, pedig (vagy talán : azért, mert) vallástanárunk mélyhitű, hivatásának élő és a gyermeki lelket nagyszerűen ismerő pedagógus volt). Maradtak tehát az üzemszerű középiskolában az önkéntes munkának kis gócai, s ezek a gócok voltak hivatva arra, hogy az önkéntes munka szellemét besugározzák az iskolai életnek arra a területére is, ahol nem az önkéntesség, hanem a kötelesség, sőt sok esetben a kényszer elve volt az úr. Ez a kompromisszumos eljárás nagyon hasonlít ahhoz, melyet a katolikus egyház követett a középkorban : mivel nem sikerült áthatnia a világot a lélek erejével, legalább a kolostorokban próbált hajlékot építeni a komoly lelki életnek. Tudjuk, mi lett ennek a kísérletnek a vége : nem a kolostorok hódították meg a világot, hanem a világ hódította meg a kolostorokat. Ez történt a háború után a középiskolával is. Azokat a rezervációkat, ahol azelőtt meghúzódott az önkéntesség elve, napjainkban egyre-másra ejti hatalmába az ellentétes elv. Az értesítők nem egyszer a tanulók vallási kötelmeiről beszélnek. Nemcsak a templombajárás kötelező ma már csaknem minden prot. iskolában, hanem sok helyen azzá lett az úrvacsoravétel, sőt még a Konfirmált Ifjak Egyesületében való tagság is. Ma már rajzból is meg lehet bukni, s a gyorsírás az önként választható rendkívüli tárgyak köréből bevonult a kötelező tantárgyak sokkal kevésbbé vonzó társaságába. A magyar irodalomtanítás már a háború előtt is megsínylette, hogy kötelező, sőt érettségi tárgy volt. A kötelező olvasmányok rendszere már akkor is nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy intelligenciánk egyszer és mindenkorra elidegenedjék remekíróinktól. Ezen a téren nincs lényeges változás. Igaz, hogy a háború után mindinkább meghonosuló élménytémák nyomában beáradt a szabadság levegője a fogalmazástanításba (a fakultatív témák is ennek a jelei), de hogy még ezen a téren sem teljes az önkéntesség elvének a győzelme, mutatják az ilyen témák : „Miért kell szeretnünk a magyar irodalmat?“ „Miért kell tanulnunk?“ „Szeresd a szépséget 1“ „Szeresd a hazát 1“ Az önképzőkörök már nevükben hirdetik, hogy programmjukat az önkéntesség elve alapján kívánják megvalósítani. Ez a „csekélység“ azonban leg- kevésbbé sem feszélyezi a korszellemet; ma már sok iskolában nemcsak az önképzőköri tagság, hanem a gyűléseken való részvétel is kötelező, sőt tudok olyan rendi iskoláról, ahol az önképzőkör tisztviselőit sem választják, hanem a vezetőtanár kinevezi őket. Fejezzük be a példáknak ezt a korántsem teljes felsorolását két egészen kivételes esettel. Hallottam egy földrajzszakos tanárról, aki az egyik osztályban a bélyeggyüjtést tette kötelezővé, s beszéltem egy kollégával, aki a tízórai tejivást szeretné kötelezővé tenni. * Vájjon milyen elgondolás van e mögött a „kötelező“ láz mögött? Azt hiszem, az a meggyőződés, hogy az említett cselekmények, ismeretek vagy ügyességek oly életbevágók, hogy azoktól senki sem maradhat távol komoly veszteség nélkül. Ugyanaz a meggyőződés vezeti a kényszerűség elvének híveit, mint amilyen az erőszakos hittérítőket vezette : azok is azt hitték, az ő hitük olyan értéket jelent, hogy bűn volna megtűrni, hogy bárki is ne részesüljön, még akarata ellenére is, e hit áldásaiban. Ez az analógia mindjárt megvilágítja azt is, miben tévednek a „kötelező“ elv hívei. Abban többnyire igazuk van, hogy az, amit értéknek tartanak,
