Protestáns Tanügyi Szemle, 1938

1938 / 6. szám - Dr. Kerecsényi Dezső: Módszertani vázlat a gimnáziumi magyar nyelvi és irodalmi nevelő oktatáshoz

Dr. Kerecsényi Dezső : Módszertani vázlat.

255

világa is megnyilatkozhassék (napló, önéletrajz). Véleményeikkel, kritikájukkal szemben ne álljunk pusztán a „tapasztalt“ felnőtt álláspontjára. Keressük e gyakran túlzó véleményekben is az egész ember szellemi minőségét, és ne tulajdonítsunk kritikájuknak túlságosan nagy és messzemenő jelentőséget. Egyet azonban irtsunk kíméletlenül ! A felelőtlen és a mondanivaló hiányát eláruló frázist. Alaki szempontokból nyomatékosan követeljük a biztos szerkesztést és a világos tagolást.

VII—VIII. osztály. 1. Az olvasmányanyag egyik fele eszmevilágban, stílusban és formában igen távol áll az ifjúságtól. Ennek közelhozása a feladat. Világos, hogy itt ebben az anyagban igen erős válogatásra van szükség, és meg kell rövidítenünk azt az időt, melyet a távolabbi régiséggel való foglalkozással töltünk, és állandó önellenőrzéssel kell dolgoznunk, hogy a régiség tárgyalása hosszadalmas pepecseléssé ne váljék. A régi szövegek bemutatását mindig a tanár végezze, s olvasása —• hacsak különös nyelvi tanulság érdeke nem kívánja a korhű ejtést — már hangzásban hozza kissé közelebb a mai ejtéshez. Némely nehezebben mozduló régi versünket ajánlatos dallamával bemutatni. Általában minden azon múlik, hogy irodalmunk régibb erőfeszítéseit meg tudjuk-e mutatni úgy, mint valamikori élő igények kifejezőjét és kielégítőjét. Ha csak múzeális anyagnak tekintjük, melyet mindenáron ismerni kell, nem megyünk semmire.

Az írói életrajzokat, a legjelentősebbeket, elevenítsük meg azzal, hogy naplójegyzetekkel, önéletrajzi részletekkel, levelekkel, előszavakkal, a művek vallomásszerű részleteivel illusztráljuk. A kisebb írókat foglaljuk össze korjellemző háttérül. Minden korszak után idézzük fel újra a legfontosabb műveket, hogy az uralkodó eszme- és formavilág, valamint a fejlődés láthatóvá válhassék.

2. A tanuló most bele van állítva irodalmon át megismerhető szellemiségünk történeti alakulásának áramába. Ennek a folyamatnak a látása önmagában nevelő'erejű, öntudattal és büszkeséggel nézhetünk rá. Vállalkozások, eredmények, egyéni és közösségi szellemünk alkotásai arra figyelmeztetnek, hogy minden kornak különleges feladatérzése van, melynek engedelmeskedik. Hogy a megvalósítások nem lehettek mindig teljes értékűek, annak történelmi okai vannak. Általában régibb irodalmunk nevelő ereje csak úgy tud érvényesülni, ha beláttatjuk, hogy ez az irodalom nem puszta esetlen formátlanság, hanem a mi régi, fiatalabb arcunk.

XIX. századi irodalmi nagyjaink művei a neveié n k megszámlálhatatlan lehetőséget kínál. Áz egyén és a közösség ma annyira izgató kérdéseinek megbeszélései oly művel kapcsolatban, mint pl. „Áz ember tragédiája“, szinte az egész életre kihatóak. Természetes, hogy mindez akkor lesz igazán eredményessé, ha bennünk, a nevelőkben is élnek ezek a kérdések, s megoldásukért mi magunk is egész egyéniségünkkel küzdünk. Anyagunknak pusztán mesterségszerű, vagy pláne olyan kezelése, mely a ma még tisztán az anyag-