Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 5. szám - Halasy-Nagy József: A fegyelemről
216 Halasy-Nagy József: A fegyelemről. fajonként más és más lehet a hatása ugyanannak a módszernek. A francia ember tipikus individuálista. Önzése igen nehezen szorítható háttérbe. Az élet bármely helyzetében sok benne a cinizmus, és kevés a tekintély tisztelet. Viselkedése minden, csak az nem, amit katonásnak szoktunk mondani. Az ilyen lelkületű embert fellázítja a fegyelemnek az a szigorú formája, amit pl. egy német örömmel visel el. A francia, mielőtt engedelmeskedik, okoskodik és nem szívesen mozdul, ha maga is nem látja a mozdulat értelmét. Már az iskola padjain egyenrangú félnek érzi magát a tanárával, és szeret vele vitatkozni. Ezért egész életformája inkább a rendetlenségre, a századok óta megszokott cselekvések meggyökerezettségére, mint a rendre emlékeztet. Vele szemben a német csakugyan egészen más lelki típus. Különösen a porosz-német inkább kollektív-lelkületű, mint individuálista. Szereti a közös akciókat. Boldog, ha együtt masírozhat a társaival, ha karban énekelhet, s általában a közösségi tudat nagyon ki van benne fejlődve. A francia még Párizsban is provinciálista : a Szajna balparti és jobbparti lakóit egész világ választja el. S ha megkérdik, nem a franciaságára, hanem a bretagneiságára, a déli voltára stb. büszke. Nem így a német, akiben a közös germánság faji tudata éppen napjainkban mitikus méretekre dagadt. A németet a közösséghez tartozás teszi büszkévé és boldoggá. Ezért a közösségben a fegyelemnek sokkal szigorúbb formáját is könnyen elviseli r a rendben a maga énjének óhajtott megtestesülését szemléli. Ha e két nagy nép fegyelmező és fegyelemmel biró formájáról a magyarra esik tekintetem, népünket egyikhez sem mondhatom hasonlónak. Lelkében a magyar individuálista, mint a francia, de nem annyira okoskodó, s a cinizmusnak még árnyéka sincs benne. Sok részben primitív, ösztönös lény, akiben éppen ezért a hangulatok az irányadók. Úri nép, aki szeret parancsolni és jókedvéből adni a gyengébbnek, de nehezen engedelmeskedik, s közös akciókra egyenesen alkalmatlan, mert minden erősebb egyéniség önmaga akar egy csoport központja és vezetője lenni. Nem az áldozat népe, ezért válik sokszor önmaga áldozattá az erősebb vagy ravaszabb ellenfél kezében. Nincs nép, amelynek nagyobb szüksége volna a fegyelemre, akár a külső, akár a belső fegyelemről van szó. A hivatott vezetőkre hallgatás, valamint az önfegyelem nem magyar erények. Nálunk a prófétákra csak akkor kezdünk figyelni, mikor már a sírból hangzik a szavuk, s inkább a végzet bekövetkezte, mint annak elhárítása teszi őket szemünkben naggyá. Gondoljunk csak egy Széchenyi vagy Ady Endre váteszi látomásaira : amaz hiába sikoltotta népe fülébe 1849-et, emez 1919-et, semmit se tettünk azért, hogy ezek be ne következzenek, de nagynak mondjuk ma őket, amiért tovább láttak, mint kortársaik. Mit nem kellene magára vennie e népnek, hogy valami közös nagy akcióban összeforrhasson az akarata ! ?
