Protestáns Tanügyi Szemle, 1938
1938 / 3. szám - Csanády Sándor: Halottak keltegetése
122 Csanádi/ Sándor : Halottak kellegetése. Bizony, ha most Jókai élne és megírná a mai kor regényét, derűs mosollyal látná, amint kétségbeesve csomózzuk és kötözzük, oldozzuk és bogozzuk jelennek és jövőnek sorsdöntő kérdéseit. Támasztana tehetségben és becsületességben „emberfeletti“ hősöket (és vájjon nem ilyeneket várunk-e ma? !), akik kivezetnék a világot a sötét útvesztőből, mert a nagyon logikus, mert a nagyon reális, mert az igazi emberszabású emberek megbuktak a saját feladványaik megoldásában. Megbuktak, mert ahhoz a hálószövevényhez még Más is szőtt egy-egy részt, s nem számított a logikus ember. Vájjon nem ezért mosolyog-e a szelídszemü író, mikor az ember nagy fogadkozások között maga akarja megírni az élete útját? Ez az igazi értelme Jókai mosolyának. És a mosolygás mögött, helyesebben mosolygó humor mögött nagy és mély, de részvétre hajló emberismeret húzódik meg. Jókainak könyvtárat kitevő írásaiban, melyeket büszkén vallana magáénak bármely nemzet is, természetszerűleg fordulnak elő fogyatkozások is. És melyik lángelmében nincsenek fogyatkozások? Az akkori olvasóközönség szíve és lelke azonban más állásponton volt. De ma jelen korunk lelkiségéből, a mai élet völgyét megülő gőzkörnek fénytelenségéből következik, hogy az amúgyis elavultnak kikiáltott Jókait nem olvassák és légióként nem divat olvasni. Eljön azonban az idő, amikor Jókai könyveit a felnőttek is olvasni fogják, akkor, amikor a mai kor embere szívének sivárságára ébred, s a regényben több poézist és lelket is keres, azaz több művészetet. III. Nemcsak az volt a célunk, hogy Jókai regényírásának irodalomesztétikai fejtegetésével foglalkozzunk, hogy abban olyan értékeket is keressünk, melyekről eddig szó nem esett — mert hiszen akkor írásunk másjellegü folyóirat hasábjaira tartoznék —, hanem hogy Jókai regényköltészetének megértőbb átvilágításával egy időben rámutassunk részben a magyar irodalom tanításának nemzetnevelő fontosságára és céljára, másrészt új életre támasszuk a múlt temetőjébe dicsőséggel bár, de mégis mélyen elhantolt értékeinket. Jelen fejtegetésünk alaptételeire nézve hivatkozunk a Protestáns Tanügyi Szemlének 1937. febr. számában : A nemzetek lelki alkata és szelleme az irodalomban című cikkünkre. Míg ott általános vonalaiban tárgyaltuk az irodalomnak és a nemzetek lelkének kapcsolatát, itt megkíséreltük elvünket gyakorlatilag alkalmazni egyik, feledésre szánt írónkra ; egyben törekszünk — mint előbb is mondottuk már — az új irányba induló irodalomtanítás helytelen voltát kimutatni. Ha őszintén akarunk nyilatkozni, meg kell vallanunk, hogy külföldön is, itthon is óriási arányokban kifejlődött az irodalomipary amely igen kevés időtálló értéket mutat fel. Áradat módjára önti el a sok könyv és füzet a piacot. Némelyik néhány hétig, másik pár hónapig, alig néhány egy-két évig is felszínen marad, a hírvevés aztán újakat dob fel, s az állandó kiadói lárma, klikk-kritika, egy
