Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 10. szám - Dr. Madai Pál: A munkaiskola elve a történettanításban
45Ö Dr. Madai Pál: A munkaiskola elve a történettanításban. tanítás nem nevelő eszköz, hanem csak holt ismerettömeg lenne. A tanítás folyamán éppen a történeti élet jelenben tanító és jövőbe mutató értékének tudata a tanár és tanuló érdeklődésének eleven rugója. Az aktuálitás elvének munkálása a legtermészetesebb lélektani és ismeretelméleti alapokon nyugszik. Ha a múltat a jelen ismeretének építő köveiből rakhatom össze, a rekonstruált múlt lelki tartalma önkéntelenül a jelen hasonló problémáit idézi fel. A jelenre és jövőre irányuló nevelőhatás fokát éppen azért az dönti el, hogy az életből, olvasmányaiból, más tárgyak ismeretanyagából a jelen megoldásra váró kérdései közül mennyi és milyen mértékben jutott a tanuló leikébe? A történettanár főkép a hazafias, vallásos (egyházi), szociális, állampolgári, gazdasági, kulturális vonatkozású történeti anyag tárgyalása közben egyfelől az érdeklődés felkeltése útján a konkrét történeti ismeret spontán megragadását mozdíthatja elő, másfelől pedig a tanuló jövendő világ- és életfelfogására, meggyőződésének kialakulására döntő befolyást gyakorolhat. A jó tanár a boldog magyar jövőt megteremteni hivatott legnemesebb gondolatok, legszentebb eszmék és érzések fanatikus erejét, szilárd hitét, áldozatkész akarását ekkor hintheti el a tanuló lelkében. És akkor lesz igazi nemzetnevelő, ha növendékéből a sorsdöntő nemzeti vágyak és célok munkálásában megalkuvást nem ismerő, következetes, erős- akaratú magyar férfit és nőt nevel. A munkaiskola elvének kialakulása folyamán a különböző lélektani, sőt világnézeti tanok követői a történettanításban is az új anyag feldolgozásának szélsőséges módjait próbálták meghonosítani. E túlzások középpontjában vagy a tanuló, vagy a tanár állott. Voltak, akik a munkaoktatás nélkülözhetetlen elemének tekintették a fizikai (manuális) munkafolyamatok állandó közreműködését, hogy a tudás nemcsak elméleti, emlékezeti, hanem mindenkor tapasztalati úton szerzett is legyen. Kemény papírból, agyagból, plasztilinből, vagy fából a kultúrtörténet legkülönbözőbb emlékeit (ősmagyar sátor, várak, csaták színhelye, ruhák, fegyverek stb.) készítették el, rajzolták vagy festették meg, hogy az ismeretszerzést az érzéki élmény ereje megkönnyítse és állandósítsa. Nem gondoltak arra, hogy ebben a munkában a „beszélő kéz“ gyakran éppen a lényegről, a történeti élményről tereli el a figyelmet, s munka közben a technikai és művészeti készség megszerzésére irányuló lelki törekvések lépnek előtérbe. Módjával koronként élhetünk vele, ha a történeti élmény domináló szerepét biztosítva látjuk, a manuális tevékenységnek ezt a módját azonban központi elvvé nem tehetjük. A szellemi öntevékenység túlhajtása főként az amerikai iskolákban jelentkezik. Itt a tanulók néha még témájukat is szabadon választhatják, a módszeres egység feldolgozásához bárhonnan szerezhetnek forrást; anyaggyüjtési, olvasási szabadságukat senki sem korlátozza, senki sem irányítja. Lehet-e itt a nevelési célnak tervszerű, tudatos munkálásáról beszélni? És hol van az a tanár, aki az ily módon
