Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 9. szám - Kerecsényi Dezső: Irodalmi nevelésünk időszerű kérdései
362 Kerecsényi Dezső : Irodalmi nevelésünk időszerű kérdései. volt időszakasz az életében, a háború előtti, amikor nem nevelt, főként pedig a nemzet-közösségi élet számára nem, hanem csak tanított. Feltűnő, hogy ezt a vádat főként pedagógus oldalról halljuk a legtöbbet, s ott is igen gyakran a már az élet tetejére ért idősebb nemzedék ajkáról, vagy pedig a közvetlenül utánuk jövő nemzedék ama tagjaitól, akik nagyon is igyekvő lépésekkel próbálják az idősebbeket utolérni és ezzel korszerűvé válni. Olyanok mondják ki ezt a vádat, akik maguk is ennek a kárhoztatott régibb középiskolának a neveltjei. Ez a vád, különösen abban a már-már demagóg megfogalmazásban, ahogy ezt hallani lehet, teljesen alap nélküli. Sohasem volt tanítás nevelés nélkül, amint megfordítva sem lehetséges. De a nevelő ráhatások érvényesülését és sikerét nem a rendszerek biztosították, hanem nevelő emberek. A puszta rendszabályokkal el lehet érni a drillt, el lehet érni a nevelés látszatát, bizonyos mechanizált értelmű erkölcsi magatartást, el lehet érni a képmutatást, de az igazi nevelést nem. Itt mindig a személyiség imponderábilis erői lesznek a döntők. Azért kellett ezt itt elmondanom, mert ma igen hajlandók vagyunk a nemzetnevelést is ilyen külsőleges eszközökkel elérendőnek tartani. Nemzetnevelésünk túlontúl aktuális politikai erők hatása alá került. A nemzeti lét-tudat elveszíteni készül kapcsolatát az örökkévalósággal, és a földi lét, a vér és föld profán miszticizmusára alapozza magát. Azon az úton vagyunk, ahol a nevelés ideáljának ismerjük fel a párttagot, aki vezényszóra menetel és karját egyetlen ütemre lendíti. Ezt a fajta nevelést az irodalmi nevelés nem vállalhatja. Vállalhatja, de akkor meg kell csonkítania nemzeti szellemünk múltbeli hagyatékát. Akkor könyvet kell égetnie. Ellenben igenis sugalmazhatja nyelvünk szeretetét és megbecsülését, az oly eszmények iránti lelkesedést, melyek egyéniségekben valósultak meg, siettek rajtuk és életművökön át közös tulajdonunkká. Alkalmat adhat arra a megsokszorozódásra, melyet az írásművészet alakokat, helyzeteket, lélek-állapotokat teremtő ereje kínál. Mindezt eddig is végezte a középiskolai irodalmi nevelés és végzi ma is. Kétségtelen azonban, hogy vannak újabb feladatok is. Ezek az újabb feladatok abban állnak, hogy állandó szemnyitoga- tással végigvisszük neveltjeinket az egész magyar problématikán, hogy a kicsiny és szűk gyermek- és ifjú-egyéniség minél tágabbra nőjjön, és minél teljesebben tudja az egészei érezni, melyhez isteni rendelésből tartozik. Lássa meg, úgy amint koronkénti legnagyobb íróink megláttatták, hogy mi a mi nemzeti hivatásunk, mikor és hogyan élt bennünk isteni misszió-tudatunk. Lássa meg, hogy mit végeztünk el és mit nem azokból a követelésekből, melyeket nemzeti és egyetemes emberi létünk szabott ki reánk. Éljék át neveltjeink azokat a tragikus megrendüléseket, melyeken íróink legjobbjai átmentek, nem egyszer éppen azok, akiket a szüklátású aktualitás a nemzetellenesség vádjával borított. Vizsgáljuk meg, hogy nemzeti
