Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 8. szám - Egyházi és iskolai hírek
382 Egyházi és iskolai hírek. gondolata, hátha valami hasznát vennék annyiban, hogy a mi véletlenül adódott és csak utólag hasznosított tapasztalatainkat már eleve bevonnák a rendezésbe és így még hatásosabban alkalmazhatnák nevelési szempontból. Nemzetnevelés tekintetében legfontosabb mozzanata volt ennek a Hajdúhétnek a gimnázium előtt felállított országzászló felavatása. Akik tudják, hogy más nemzeteknél milyen megbecsülésben részesül a nemzeti zászló, ezzel szemben nálunk mennyire nincsenek ennek szentségére tekintettel, azok tudják kellően méltányolni az országszerte felsorakozó országzászlók fontosságát ; ugyanis ezek révén talán majd ránevelhetjük ifjúságunkat is, rajta keresztül az egész magyarságot, hogy a zászló csakugyan szimbólum. Éppen a napokban olvastam, hogy Tripoliszban minden este ágyú- lővés jelzi az olasz lobogó bevonását. Ebben a pillanatban megáll minden munka a városban és mindenki, olasz és benszülött a zászló irányába fordulva adja meg tiszteletét az olasz lobogónak. Hol vagyunk mi ettől? Hiszen nálunk a zászló gyakran csak cégér. Falusi bálokat, reklámozott mozidarabokat zászló-kidugással jelzik. Pirulnunk kellene, hogy így engedjük szent jelvényünk profanizálását. Pedig nincs nemzet, amelynek sorsát, múltját, jelenét és jövőjét annyira kifejezné a zászló, mint a miénket. A vérhullásból fakadó lelki megtisztulás után feltetsző jobb jövő, ezt szimbolizálja. Zrínyi eszméje, a Szózat alapgondolata, mostani sorsunk záloga fejeződik ki ennek színeiben 1 Ne kutassuk, mi az oka, hogy ennyire kevéssé becsüljük meg, de neveljük rá ifjúságunkat, hogy ezután ne így legyen. Ezzel kapcsolatban szerény véleményem szerint két nemzeti ünnepünk -— október 6 és március 15 — megünneplésének módján is változtatni kellene. Most körülbelül egyformán ünnepeljük mindenütt. Beülünk a díszterembe, vagy a tornacsarnokba. Ott végig hallgatunk egy beszédet, néhány szavalatot és énekszámot. Mi, tanárok, befele ásítunk, a diákok is alig várják a végét ; hiszen mit érdeklik őket ezek a tőlük oly messze levő események? E helyett vigyük ki őket október 6-án a hősök szobrához és a világháború elesettjeivel együtt emlékezzünk meg 1849 mártírjairól. Ott mutassunk rá az örök magyar sorsra : küzdeni inunkszakadtáig és a cél előtt összeroppanni. Március 15-én pedig az országzászló alatt éreztessük meg vele a madáchi végzetünket : az összeomlás után küzdeni tovább és bízva-bízni. Ha így ünnepelünk, akkor senkinek nem lesz unalmas ; akkor a hősi szobrok és országzászlók nem városi díszek lesznek, hanem élővalóságok, hatótényezők a nemzetnevelésben. Erre adta meg a Hajdúhét nálunk a lehetőséget. Ez általános nemzetnevelési lehetőség mellett a külön hajdú öntudatra is ráébresztette a Hajdúhét ifjúságunkat, éspedig a hajdútörténelmi kiállítással. A több százados oklevelek, emlékek és mindenekelőtt a Hajdúszoboszlón őrzött Bocskay-zászló élővé tette a múltat, amiről pedig már a szájhagyomány se beszéi és csak tudományos könyvek őrzik különböző megítélés szerint. Elsikkadt a hajdú-fogalom, vagy pedig a maradiság és durvaság színét kapta, amire büszke nem lehet senki. Bocskay, Bethlen, a Báthoryak, Bákócziak oklevelei azonban mind a hajdú-érdem elismeréséről tanúskodtak és a fakult pergamenek a hajdúságnak a magyar faj érdekében végzett küzdelmeit hirdetik. Nemcsak az idegen szemlélőben, hanem magában a hajdúságban is ez a történelmi kiállítás keltette fel a múltja után való érdeklődést. Hisz szinte elmondhattuk Kölcseyvel együtt : ,,S a dicső nép, mely tanult izzadni, S izzadás közt hősi bért aratni, Névben él csak, többé nincs jelen.“ Ez a kiállítás ráeszméltette múltja dicsőségére ; az egyházművészeti kiállításon látható XVI—XVII. századi templomi kegyszerek és ugyanezen időből való egyházi és városi feljegyzések pedig tanúbizonyságai, hogy a harcos élet mellett kultúrtevékenység is volt itt. Ez emlékeknek nevelési szempontból való értékesítése minden hajdúsági nevelőt kötelez. Az elemi iskolán kezdve a középiskolákon keresztül újra ki kell fejleszteni az elhalt hajdúöntudatot. Azt a hajdúöntudatot, amely az ősöket gondolkodás nélkül állította a nemzeti ügy szolgálatába ; azt a hajdú öntudatot, hogy a küzdelmek között is építeni kell a jövőnek maradandó értéket ; építeni templomokat, iskolákat. Ne legyen, nem is lehet a külön
