Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 1. szám - Szathmáry Lajos: Vakvágányon
28 Szathmáry Lajos: Vakvágányon. tik amúgyis betegesen halványuló református nevelésügyünket. Ennek eredménye hamarosan az lesz, hogy mint „olyanok“ megszűnünk lenni, mert „olyanokká“ tevő vonásaink lassanként eltűntek. Nézzük tehát, milyen is a református nevelésnek az az emberideálja, amely veszélyben forog. Ha értelmi síkban vizsgáljuk, semmiképpen sem olyan értelemben bölcs, hogy jó emlékezete van — legalábbis nem ez a legjellemzőbb vonása —, mert hiszen a tények igazolják, hogy vannak igen jó kálvinisták, akiknek a memóriája nem fog olyan tartósan, mint esetleg egy katolikus testvérünké. A memóriákat közömbös adottságnak tartva, a református nevelési ideál értelmi jellemzéké- nek inkább azt tartjuk, hogy minden adott esetben feltétlenül és helyette- síthetetlenül, annyira-ammennyire, de mindig a saját eszével gondolkozik. A régi iskola legnagyobb hibája az volt, hogy ezt a nevelési eszményt kezdte szem elől téveszteni, s egyfelől a tanulókkal szemben kényelmi és felelőtlen közömbösségi alapon verbálizmusba és memorizálásba satnyult, másfelől a tanárok között egyénieskedésbe burjánzóit. Miként a reformáció is az ősforrásokhoz tért vissza egészséges megújulásért, a mi számunkra is az jelentette volna a reformot, ha ősi hagyományunk elhomályosodó, a saját eszével gondolkozó emberben meghatározott eszményét állítottuk volna vissza ősi jogaiba. Ez a mi ideális emberünk aztán egyénisége feláldozása nélkül magától is ráeszmélt volna azokra a szükségszerűségekre, amelyek öt a mai kor szegemének megfelelőleg a közösség céljainak szolgálatába rendelik, hiszen csak így találhatná meg manapság helyét a társadalomban. Új iskolánk viszont nem vévén észre a legnagyobb bajt, vagy azt nem tartván annak, régi iskolánknak fen temlített halálos sebét nem gyógyítja, hanem ha lehet, továbbfejleszti olyan irányban, hogy immár az egyéniségfosztó verbálizmus és memorizálás a tanárokra is átragadjon. Szomorú folyamat ez. Az a látomásom, hogy református pedagógiánk egyszer észrevétlen lesiklott a helyes útról, s azóta reformon innen és túl vakvágányon fut. Sajátos célját elvesztette. Mai iránya sehova sem vezet. Tespesztő kátyú van az útja végén, vagy kemény ütköző. Mindkettő egyenlő a halállal. Ez a látomásom ezer megfigyelésből tevődik össze. Logikai hátterét három tétel alkotja : 1. Az értelmes szellem nyiladozó szárnyait szabad repülésre való indítás helyett megkötjük. 2. A léleknek az Istenhez való közvetlen viszonyulását nem elősegítjük, hanem ellenkezőleg formákba csigázzuk, vagy szavakkal helyettesítjük. 3. Akarati életünk végcéljába a nevelendő gyermek helyett fenntartandó önmagunk kerültünk. A szellem megkötése : mozdulatlanság. Egy élő érzelmi viszony elmerevítése : megkövesedés. Az önmagunk felé fordulás : terméketlenség. Mozdulatlanság, megkövesedés és terméketlenség pedig a halál ismérvei.
