Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 7. szám - Szele Miklós: A mai valláspedagógia főbb meglátásai
Szele Miklós : A mai valláspedagógia főbb meglátásai. 299' „vallás“-ról esett szó, és egyre kevesebb az evangéliumról, a keresz- tyénségről.) A vallástanító egyedüli feladata az — mondották —, hogy érzelmeket ébresszen, élet lángját lobbantsa föl. Persze, a maga érzelmeivel, a maga életével. (Akadtak olyan laikus hangok is, amelyek azt sürgették : ne tanítson a vallástanító, hanem „hitet adjon“ növendékeinek. Elfelejtve először azt, hogy hitet csak Isten adhat, másodszor azt, hogy „a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által“.) Felhangzott a modern csatakiáltás: el a dogmatizmussal, el az elmélettel, el a hittannal ! A vallástanító ne tanítsa, hanem élje a vallást tanítványai előtt. És a tanítványok ne „tanulják“ a vallást, hanem éljék utána a tanítónak, meg azoknak a vallásos személyiségeknek, akikről a tanító nekik elbeszél. Csak lassan mertek ellenvetések jelentkezni. Igaz, hogy Jézus Krisztus megparancsolta tanítványainak (nemcsak a vallástanítóknak, hanem mindenkinek) : „úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat“. De amikor speciálisan az igehirdetést és abban a vallástanítást is elrendeli, akkor nem azt mondja : „éljétek az evangéliumot az emberek előtt“, hanem ezt: „elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek“. Nem mondja : „példát fogtok adni az embereknek...“, hanem ezt mondja : „lesztek nekem tanúim (= bizonyságot fogtok tenni rólam) a föld végső határáig“. Nem mondja : „aki a ti példátok szerint fog élni, az üdvözül“, hanem ennyit mond : „aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik“ (Márk 16, 15—16. Csel. I, 8). Kétségtelen, hogy emberi viszonylatban, az emberi gyarlóság kéretei között minden vallástanítóra áll a Titusnak adott elkötelezés : „mindenben tenmagadat adván példaképül a jócselekedetekben“ (Tit. 2, 7) ; de az még kétségtelenebb, hogy a keresztyén életfolytatás abszolút normája sohasem lehet ember, nemcsak a vallástanító, de még a szentek, próféták és apostolok sem, hanem egyedül Az, Aki így szólhatott : „példát adtam nektek, hogy amiképpen Én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek. Amint Én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást“ (János 13, 15. 34). Ha az említett felfogásnak igaza volna, akkor nem Jézus Krisztus, hanem a vallástanító volna tanítványainak a megváltója. De tovább kell menni. Hogyan lehetséges egyáltalában elképzelni azt, hogy a vallástanító „élje“ növendékei előtt az egész keresztyén- séget, azt, ami objektíve a Szentírásban van lefektetve, s amiről neki óráról-órára bizonyságot kell tennie tanítványai előtt? Hogyan „éljem“ én tanitványaim előtt ezt : „Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámasztatott a mi megigazulásunkért“ (Róm. 4, 25)? Vagy ezt: „Kegyelemből tartattatok meg, hit által“ (Ef. 2, 8)? Vagy ezt : „Hasonló az Isten országa a mustármaghoz“ (Márk 4, 31)? Vagy ezt : „Ez az én testem, mely ti érettetik megtöretik“ (I. Kor. II, 24)? Azt mondják : ezek dogmák, másodlagos kifejezések, utólagos élménylecsapódások, nem ezeken fordul meg a növendék vallásossága,
