Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 6. szám - Trócsányi Dezső: Középiskolai nevelés és zene
Trócsdngi Dezső : Középiskolai nevelés és zene. 263 igazi haszna és értelme, ha a tanulókat az ellenőrzés minden erejével és minden elképzelhető módon ráneveljük a súgás- és lemásolásmentes, becsületes, önálló munkára. Magától értetődik, hogy az itt közölt vázlatos szempontok legfeljebb csak indítékul szolgálhatnak, gondolatkeltésre valók s arra, hogy a fiatalabb tanáregyéniségek külön vonásai ezek segítségével is könnyebben kialakíthassák úgyis egyénien fejlődő tanítási módszerüket. Budapest. Kónya Sándor. Középiskolai nevelés és zene. Mohácsy Endrének Szemlénk áprilisi számában „Irodalomtanítás és zenei vonatkozások“ c. cikke arra indít, hogy a középiskolai nevelés és zene kapcsolatára vonatkozó gondolataimat, amelyek régen élnek lelkemben, s amelyek szerint folytattam középiskolai tanári nevelő eljárásomat, kartársaim elé tárjam. * Induljunk ki néhány megfigyelésből. Társas összejöveteleink alkalmával az együttlét öröme rendesen dalban is kifejezést keres, kifejezésre jut. S ha ilyenkor felzendül az „Ó Tihanynak riadó leánya“ Csokonai fájdalma visszasír, újrasír a lelkűnkben, s az, aki nem magyarszakos tanár vagy lelkes magyar irodalombarát, és jóformán mindent elfelejtett, amit a középiskolában Csokonairól tanult, s azóta talán egyetlen Csokonai-verset sem olvasott, együtt érez, együtt él a vers és dal hullámain a költővel: a költő halhatatlan lelke közénk száll, megjelenik köztünk, s mi jobbak, többek, magyarab- bak vagyunk átlag-magunknál. S ha tovább halad a dal áramlása, sorra kerül „A reményhez“, „Ha férfi-lelkedet“, „Kondorosi csárda mellett“, „Juhászlegény“, „Befordultam a konyhára“, „Éj van, csend és nyugalomnak éje“, „Rózsabokor“... stb. Egy darab irodalomtörténet dalban elbeszélve, dalban újraélve. Mondhatnám társas irodalomélés, az igazi és tiszta magyar szellembe való felemelkedés és benne való növekedés. Ezzel semmiképpen nem akarom azt mondani, hogy a közös dal pótolná, pótolhatná az irodalommal való személyes kapcsolatot, csupán azt akarom kiemelni, hogy az irodalom egyik legmélyebb hatású átélése a dalban történik. « A másik megfigyelésünk némileg elszomorító: a fentiekhez hasonló, hogy úgy mondjam „irodalomtörténeti dal“-unk nem sok van. Az annyira zeneies Petőfitől alig tudunk néhány dalt énekelni, talán nem is annyira a magyar zeneköltők hibájából, hanem azért, mert nem ismerj ük a meglevő szerzeményeket sem. Semmiképpen nem akarok a népdal ellen propagandát csinálni — mindnyájan szeretjük a népdalokat —, de a középiskolát végzett (s legtöbbször főiskolát is abszolvált) magyar értelmiségnek igényelnie, követelnie kellene a
