Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 5. szám - Dr. Szondy György: Március üzenete
198 Dr. Szondy György : Március üzenete. a régi erővel a fogadalmat, hogy rabok tovább nem leszünk ; ebből árad felénk az ébredő tavasz tüdőtágító, friss levegője. Március tizenötödikét ezért a tavaszi levegőért ünnepeljük. Olyan ez a nap az újkori Magyarország történetének napjai között, mint a virágok közt a hóvirág. Ugyan miért örülünk oly nagyon ennek az egyszerű, igénytelen, egyszínű és illattalan kicsiny virágnak? Azért, mert első. Első merész tett, határozott cselekedet. Első bizonysága annak, hogy az élet nem halt meg a földön, csak alszik. Még talán hó van az erdőn, a fák kopáran, feketén dideregnek, a föld keble fagyos; őrültség virágra még gondolni is ! A hóvirág mindevvel nem törődik. Fölemeli a fagyos rögöket, kidugja fehér fejecskéjét és bízó hittel néz szét az enyészet birodalmában, mint a mindig megújuló élet hirdetője. Nem töpreng, nem gondolkozik : mer, cselekszik ! Március tizenötödikét ez a merészség teszi varázslatossá, ez a Nap felé törő, ikarosi lendület, amely éppen olyan szükséges a haladáshoz, mint az öregek óvatos, lassú megfontoltsága. Hogy ott leselkedik nyomában a keserű végzet, s a Nap közeléből le kell zuhannia?... Lehet... De ne feledjétek: ilyen zuhanások nélkül ma is barlangban laknék az ember és állatbőr volna az öltözéke ! Ez a zuhanás valójában felröppenés az istenek örök világába, ez a zuhanás megdicsőülés ! Március tizenötödike mögött is ott sötétlik az ikarosi sors : a csatamezők véres halottai, a világosi nemzetsír és az aradi bitófák árnyéka... Ám ebből a sötétből a magyar égbolt legfényesebb csillagai ragyognak felénk, ez a bukás adott nekünk félisteneket új és új erők forrásául, —- és ez ad fenséges komolyságot március tizenötödike fiataljainak : a halál árnyéka, amelyben ezek a hóvirágmerészségű ifjak jártak, készen arra, hogy vérükkel pecsételjék meg akarásukat — akkor, amikor már-már megrendült bennük a nemzet hite és bizodalma. Hiszen alig egy esztendővel március idusa előtt, ehhez az ifjúsághoz intézte a Nemzeti dal költője az emlékezetes sorokat: „Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága ? Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága ? Jaj az olyan kertnek, Jaj még annak is, mert megverte az Isten, Ahol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen Virágok teremnek ! Ne adja a balsors, hogy e szegény haza Bajában reálok szoruljon valaha... Ti meg nem ónátok.“ Március tizenötödike és az utána következő zuhanás ennek az ifjúságnak szolgáltatott igazságot; a nemzetnek pedig ez a márciusi ifjúság adta vissza önbizalmát, hitét az életben, amelyet többé ki nem olthatott sem Világos, sem az aradi akasztófák.
