Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 4. szám - Kun Sándor: Magamról magunknak
Kun Sándor: Magamról magunknak. 161 De hova — kérdeztem — hisz tudhatja, hogy nekem noteszem nincs ! Hát akkor megbuktatnám a tanár urat az év végén. Erre a nekikeseredett és „minden mindegy“ válaszra a következőket feleltem, emeltebb hangon az egész osztályhoz intézve szavaimat : „Hej, de lekicsinyli maga a tanári munkát! De könnyű volna tanárnak lenni, ha a tanítás művészete csak abban állna, hogy a különböző feleletekre egyes, kettes, hármas, vagy négyes osztályzatot jegyezzünk be a noteszbe, s azon jegyek számtani középarányosa szerint év végén megbuktassuk vagy ne buktassuk meg a tanulókat. Hiszen akkor egy olvasni tudó gyermeket is ideültethetnék a katedrára, aki felkérdezné könyvből a leckét, s ha valaki szép folyékonyan, szinte szóról-szóra elmondja, akkor beír neki egy jelest, ha pedig nem tudja felmondani, akkor bejegyez egy négyest. Vájjon miért tanult akkor egy tanár oly sokat szaktárgyaiból, miért foglalkozott bölcseleti tudományokkal, miért igyekezett beledolgozni magát a gyermek- és ifjúlélektani stúdiumokba, hacsak annyi lenne neki a szerepe, hogy valakit elbuktasson, vagy ne buktasson el. Nem, nem ez a mi hivatásunk! Hát nézze, én kijelentem és megfogadom itt az osztály színe előtt, hogy nem fogom elbuktatni magát az év végén magyarból, bármennyire akarná is. Érezze meg, hogy én sokkal jobban szeretem P. Bélát, mint P. Béla saját magát, mert maga már kimondotta önmagáról a végső szentenciát, én azonban vissza fogom tartani a teljes elhanyatlástól. Látom, hogy akaratereje megbénult, szörnyű egykedvűséggel nézi sorsát, de én vissza akarom adni önbizalmát, dologkedvét és a sikeres munkában való gyönyörködés boldogító érzését, mert erre az élet ezernyi megpróbáltatása közben nagy szüksége lesz. Én most hazamegyek, s otthon veszek magamnak fáradságot ahhoz, hogy egy-két órán keresztül gondolkozzam a maga esetéről, s kidolgozzak olyan módszert, melynek révén hozzáférkőzhetnék a maga leikéhez, és életkedvet, munkaszeretetet, kötelességtudást önthetnék belé“. Szavaim súlya alatt mind jobban és jobban összegörnyedt, de láttam, hogy új világot nyitottam meg lelkében. Pár hét múlva felszólítottam, pompásan felelt, néhány nap múlva újból kérdeztem, ismét tudott, az év végén tényleg nem buktattam el, s a bizonyítványosztás után könnyes szemmel és megindult szívvel köszönte meg nekem, hogy az örvény széléről visszarántottam és nemesebb énjét feltámasztottam benne jóságos megértésemmel és szívét megindító bánásmódommal. Szabad legyen végül említést tennem egy lélektani kísérletemről, melyet 1934-ben az akkori két negyedik osztályban végeztem tanítványaim emlékezőtehetségének megvizsgálására. Három alkalommal ötnapi időközben a tanórán feladtam nekik egy-egy 16 soros ismeretlen költeményt megtanulásra. Sokszorosítva mindegyik növendékemnek kezébe adtam a szövegeket, és tíz percnyi időt enged2
