Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 4. szám - Dr. Szlávik Mátyás: A tudás és a hit világa
t)r. Szkunk Mátyás : A tudás és a hit világa. 147 És a hit az élet lelke, világossága s a történelem életereje. A tudomány különben sem a mindenáron való megoldások mestersége, hanem elsősorban a kérdések rendszeres feltárása. Mindkettőjük lelki indító oka az abszolútérvényű eszmény után való sóvárgása. A nagy szellemhősök : egy Szókratész, Platon, Awjusztinusz, Dante, Luther, Michelangelo, Leonardo da Vinci, Leibniz, vagy Kant és Eucken erkölcsi nagyságok is egyszersmind. De azért a filozófia inkább belátás és észszerű magyarázat, a vallás ellenben főleg benső szemlélet, kijelentés és hit, egyénileg s lélektanilag az értelem, érzelem és akarat benső egysége. A bölcselő az Istent fogalmilag gondolja, mint p. o. Arisztotelész és a középkori angyali doktor: Akvinói Tamás „tiszta tevékenységnek“, Spinoza „végtelen szubsztanciának“, a spekulatív Hegel és bölcseleté „abszolútumnak“, míg ezzel szemben a vallásos ember Istent természetfölötti élő szellemi személyiségnek mondja, hiszi és átéli. De mihelyt vallásos élményének a tartalmát gondolkodó esze előtt igazolni is óhajtja, lépten-nyo- mon a filozófiára szorul. A hit és a tudás egymás mellett s egymást kiegészítve lesz teljes világképpé, teljes világnézetté. Mindkettő a maga módja szerint törekszik „az igazság megismerésére“. Ezt igazolja a vallásos hitükhöz hű tudósok egész sorozata. P. o. Leibniz, Newton, Linné, Cuvier stb. Minden igazi nagy író, gondolkozó, vagy tudós vallásos hitű. De bár tudás és hit, tudomány és vallás között ideális tartalmuk miatt lényegileg benső összhang uralkodik, az emberi művelődés története mégis azt mutatja, hogy hol a vallás igyekezett a tudományt — mint például a középkori skolasztikában — „szolgálóleányává“ tenni, hol pedig a tudomány törekedett a vallásnak tekintélyét -— mint újabban a Haeckel és Ostwald-féle természetbölcselet, Ibsen individualizmusa és Nietzsche Übermensch-morálja — lerontani s az emberi kultúrából kizárni. Helytelen tehát, ha a francia Gugau és a nemrég elhunyt német Spengler csak a kutató, gondolkozó, igazságot kereső embert mondja a szó filozófiai értelmében vallásosnak, s ugyancsak félszeg és helytelen szélső felfogás a francia Brunetiére nézete „a tudomány csődjéről“. A vallásnak és a tudománynak is vannak túlhajtott újítói. Természetes, hogy a tudomány felekezeti korlátokat nem ismerhet. Felekezeti jellemű lehet és legyen is a nevelés, de a tudomány soha. A tudomány és a vallás, az ismeret és a hit közötti ellentét forrása abban van, hogy míg előbbi az egyén autonóm kritikai gondolkozására, addig az utóbbi az isteni kijelentésre s annak írott forrására : a bibliára támaszkodik, ez alapon aztán a római egyház, mint külső egyház, jogi és hatalmi állam bizonyos hagyományos egyházi és vallási kérdésekben a „sacrificium intellectus“-t követeli a maga híveitől. Ezt kívánja Maczky V. is „Tudás és hívés“ Budapest, 1876. c. művében. Pedig arra nincs szükség. Mert vannak olyan végső kérdések, a honnan, hová és mivégre kérdései, mint „az isteni fenség titkai“, amelyekre — pl. az Isten létele, a lélek halhaí*
