Protestáns Tanügyi Szemle, 1936

1936 / 6. szám - Körmöczi László: Variációk Apácai Cseri témája felett

Körmöczi László: Variációk Apácai Cseri témája felett.269

akárhol. Nagy fektetett téglalap-plakátok úgy kiáltják pirosan-fekete betűk közül írók, zenészek és énekesek neveit, mint régi ismerősökét, akik örömünkre újra be fognak toppanni, rég várt vendégek. Példából ennyi is sok, de nagyobb, százezerszeres az utca bennfentes köztudatának hatása a fiatalemberre : könyvesboltok, történelmi épületek, forgószélben kavargó újságcímek, feliratok. Mindez a fővárosban. Vidéken? Mozi, ritkán egy színtársulat, félpengőstől tízfilléresig irodalom, egy kevéssé a rádió a legbővebb táplálék.

Tájékozatlan, tudatlan fiatalember akkor, amikor országos viszonylatú dolgok közé kerül. Megtámadhatják a bámulni való dolgok élete minden vonatkozásában és átbámulhatja pesti egyetemi éveit, végül ítélőerő híján a könnyen tetsző álértékeknél, Ravel helyett Lehárnál akad el. Vagy beleakad a munkába, és az őstalaj erejével szökken tudásba, de az ismeretlen nagy tájak örökre messze maradnak tőle, későn vagy sohasem fog arra eszmélni, hogy ő csak a műhelyben dolgozik, de kimaradt egy gazdag világ kincsestárából. Ismerni ilyen szánalmas szakembereket is a nagylátókörű elmék és szívek között. Pedig bizonyosan ez a legjobb s ritka eset, mert szereplője nem hangtalan vagy nagyhangú félművelt, hanem alázatos bölcs, aki talán egyszer egy hatalmas elmélet embertkiemelő gondolatláncolatán keresztül el fog jutni az ezerszínű világ kincseihez és álmélkodva, hódolattal fog megállni Michelangelo vagy Fra Angelico sugallata előtt, felismerve bennük, ebben vagy abban, küzdelmes élete egy-egy azonos kísérő érzését, „közérzetét“.

A mi fiaink itt a várossá terpedt faluban szomjas föld, amelyik azt sem tudja, hogy van eső. Pedig hálás, ha egyszer eső éri, s feléled rá.

Az apa-generáció tagjai vagyunk mindnyájan, akikből az együttélés során hatás, tanítás árad a fiú-generációra, nem utolsósorban a tanárok is. A fiú-generáció alatt értsük most csak a középiskolást, elsősorban a gimnázistát, korunkban a történelmi szellemiség öröklésére intézményesen elszánt jelöltet. Benne sub specie aeternitatis együtt kell nevelődnie egy nem specializálódott fokon a tudós kutatónak, politikusnak, művésznek, mérnöknek, akinek a feladata az, hogy az örökkévaló eszmék értelmében értékké tegye az egyén és a társadalom életét, neki jutott korát. A látás és a lelkiismeret letéteményese, tőle függ a „rabszolgák, polgárok és katonák“ sorsa is. Iskolája egyetemre, főiskolára készíti elő, adja ezeknek a teljes embert a szaktökély átadásához.

1920-ban egy körkérdés Németországban a legkiválóbbaktól véleményt kért arra nézve, hogy a gimnáziumi nyelvi tanítás —■ mivel ez öleli fel a léleknek a nemzeti kultúrához való hozzáalakítását elsőrendű feladatként — nem inkább volna-e költők, nyelvművészek feladata, mint filológusoké. A körkérdés kísérőlevele szerint nem egyes eseteken, szimptómákon kell tantervileg segíteni, hanem a szellemen. Nemesebb lelkületű életformára van szükség, az átélés és alkotás szenvedésére képes és azt vállalni tudó tanító- és tanulógenerációra, nagystílű, idealisztikus életformára. Thomas Mann válaszában nem