Protestáns Tanügyi Szemle, 1936
1936 / 4. szám - zágoni Barra György: A nevelés forradalma és a középiskola
Dr. Ruhmarm Jenő: Az önképzőkörök hanyatlásának megakadályozása. 1 Tő tartjuk azoknak a tanároknak az ítéletét, akik már hosszabb idő óta figyelik, esetleg mint tanárelnökök irányítják is egy-egy önképzőkör éleétt. Ezektől a tanároktól is gyakran halljuk, hogy nem az ma már az önképzőkör, ami régen, a háború előtti időkben volt. Igaz ugyan, hogy nem az az ifjúság sem, mint a háborúelőtti, sőt nem egészen azok a tanárok s nem azok az iskolai viszonyok sem, mint az akkoriak voltak. De ha megállapítjuk a hanyatlás tényét, meg kell állapítanunk okait, s meg kell keresnünk az orvoslás módját is, ha nem akarjuk, hogy ez a szépmultú s ma is nemes hivatást betöltő iskolai intézményünk egészen elsorvadjon, vagy csak a kényszer hatása alatt tengődjék tovább. Az önképzőkörök hanyatlása szomorú tény ugyan, de szerencsére nem általános. Ismerünk iskolákat, köztük nem egy protestáns iskolát, ahol az önképzőkör ma is virágzik, s éppoly áldásosán működik, mint évtizedekkel ezelőtt. E sorok írója is abban a helyzetben van, hogy nem kell hanyatlást megállapítania annál az önképzőkörnél, amely a legrégibb ilyen iskolai egyesület hazánkban, s amelynek e sorok írója már huszonhét, illetőleg a hadiéveket leszámítva huszonkét év óta vezetője. Ingadozás persze itt is van a munka színvonala tekintetében, a szerint, hogy milyen a kör tagjainak szellemi értéke s a munkásságban nyilatkozó buzgalma. Ha több a tehetséges és ambiciózus tanuló a felsőbb osztályokban, akkor pezsgőbb az élet az önképzőkörben, s értékesebb az ott kifejtett munka, viszont ha gyöngébb tehetségű tanulók népesítik be a felsőbb osztályokat, akkor lanyhul a köri élet, s csökken a végzett munka értéke. Az ifjúság azonban változatlanul ragaszkodik nagymultú egyesületéhez, melyet valaha diákelődei nem a tanárok ösztönzésére vagy hatóságok parancsára, hanem saját elhatározásukból alkottak, amelynek levéltára apáik és nagyapáik nevét és munkáit őrzi, amelynek nemes hagyományai ma is eleven erővel hatnak, s munkára és nemes versenyre sarkalják az utódokat. Bár semmiféle iskolai törvény vagy szabály nem teszi kötelezővé a belépést, még sincs rá eset, hogy felsőosztályos tanuló alá ne írná a tanév elején azt az ívet, amelyen tagul jelentkezik a Magyar Társaságba. Az évi átlag húsz gyűlésre pedig minden erőltetés nélkül is van mindig elég dolgozat és elég szavaló. Igaz, hogy a tagság jogokat és előnyöket is nyújt a tanulónak : használhatja a Társaság gazdag könyvtárát, eljárhat esténként az olvasókörbe, ahol szépirodalmi és napilapok, valamint tudományos folyóiratok állnak rendelkezésére, ahol sakkozhat, dominózhat, újabban már rádiót is hallgathat, szóval mint valami kis kaszinóban szórakozhat. Ez mind nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy az ifjúság ma is szereti a Magyar Társaságot. A tisztségeket, amelyeket választás útján töltenek be, kitüntetésnek veszik, s a velejáró terhet szívesen vállalják. Igaz, hogy a választásoknál olykor itt is inkább a pajtáskodás, mint a rátermettség dönt, de vájjon nem így tapasztaljuk-e ezt a felnőttek egyesületeiben is? S miért várjunk jobbat az ifjúságtól, mint a meglett emberektől?
