Protestáns Tanügyi Szemle, 1936
1936 / 3. szám - Trócsányi Dezső: Az új tanterv elé
Trócsiimji Dezső: A: új tanterv elé. 107 ban nagyon kevés eredmény jár, mert „míg keresztülrágja magát a tanuló a kemény nyelvi bejáraton, odavan a gondolat varázsa. A görögpótlók e tekintetben előnyben vannak.“ (Magyar Paedagogia, 1910.) Az élet prakszisában azonban kialakul a középút : a tanuló felhasználja segítségül Platon és Aristoteles magyar fordítását, viszont a görög szöveg olvasásánál mégis csak érez valamit az eredetinek varázsából, s megismeri a filozófiai fogalmak alakulását a forrásból, annál inkább, mert a Tanterv szerint a tanárnak történeti visszapillantást kell nyújtania a természetbölcselőkre is. A filozófiai megalapozásnak ezt a részét a reálgimnázium is végezhetné a Lucretius és Seneca olvasmánnyal kapcsolatosan. A középiskola, mint ebből látható, valóban nyújt alapot és anyagot a filozofáláshoz, sőt a filozófiához. Most még csak azt kell meggondolnunk, amit a magunk és gyermekeink életéből tapasztalás alapján tudunk, hogy a 14—15 éves ifjú már kifejezetten felveti a kérdést „mi az életem célja?“, „mi az élet célja?“, „miképpen állt elő a világ?“ s akkor belátjuk, hogy a filozófiai tanítás mai formája — a lélektan és logika elemei — meqfulamodás vagy legalábbis kitérés az ifjú lélek legmélyebb, exisztenciális kérdései elől. Ezért csak helyeselni lehet Tankó Béla indítványát (Protestáns Tanügyi Szemle, 1934 febr.), hogy filozófiát a középiskola utolsó kél osztályában tanítsunk. Nem volna érdektelen megfigyelni azt sem, hogy a francia középiskolák mit csinálnak a négy felső osztály filozófiai stúdiuma alatt. Én egy szociológiai tankönyvüket láttam, s mondhatom, hogy irígylésreméltó volt. * Hogyan tanítsuk a filozófiát a középiskolában? Lehetőleg élményszerűen, cselekvőleg, mert a puszta tanulás eredménye nem sok lesz : Ebbinghaus vizsgálataiból tudjuk, hogy a megtanult anyagból pár év elteltével csak kb. tíz százaléknyi marad meg az emlékezetben. És ha a diákot élmény, cselekvő érdeklődés és foglalkozás sem fűzte a tárgyhoz, akkor az imponderábilis jellem és életalakító formális nevelő mozzanat is csekély marad, vagy talán nullával egyenlő. Akkor pedig egészen hiába tanítottunk. A munkaiskola éppen a hiábavaló szótanítás ellen küzd : a tantárgy mint szóhalmaz értéktelen, értékessé csak élmény és cselekvő érdeklődés, foglalkozás, a tanuló aktivitása mellett lesz. Ez az aktivitás a tárgyak természete szerint különböző eljárásokhoz vezet; a lényeg azonban ugyanaz lesz : beszéltessük, olvastassuk a diákot, megfigyeléseiről, olvasmányairól számoljon be. A csak tanító iskolában a diák csak tanul és reprodukál, lelke lényegileg passzivitásban van, és abban is marad későbben is, azaz ha megvan a bizonyítványa, továbbérdeklődése már nem fontos, már lehet felejteni : „Ez út hazámba visszavisz, filiszter leszek magam is.“ „Hazájá“-ba könnyű táskával tér vissza, könyvei nem voltak, s ha voltak is, most eladja
