Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 10. szám - vitéz dr. Bessenyei Lajos: Horatius magyarsága
386 Vitéz dr. Bessenyei Lajos : Horatius magyarsága. azaz búcsúzik a költéstől, és nem kíván magának koszorús hírt, nevet, csak puszta érdeklődést, tetszést a nemzet bölcseitől, s azzal végzi szerény jóslatát : ,,Alkotmánytok örök talpkövéhez teszem E morzsát, s az idők harcai közt megáll Horatius azonban boldog önérzettel zengette, hogy híre-neve egyre nőni fog, míg az örök város, Róma, állani fog. És ez a jóslat be is vált. Miben van a Horatius nagysága? Erre most és itt igen röviden fogok válaszolni. Lehetne e kérdésről órákon át fejtegetést adni és köteteket írni, de mi elégedjünk meg némi vázlattal, ami csak két részletre nyújt némi tájékoztatást. Az egyik Horatiusnak a római, a másik a magyar irodalomban kívánja megjelölni a helyét. Ferrero, a legújabb olasz történetírás kiváló és világhírű mestere, „Róma nagysága és hanyatlása“ c. művében Róma századokon át tartó hatalmának kulcsát abban találja meg, hogy „annyi háború tartama alatt is megmaradt földművelő, arisztokratikus és harcos társadalomnak“. Ez azt jelenti, hogy amíg ezek az erények a római népiélekben teljes virágzásban voltak, addig a római állam fejlődése folyton emelkedett ; amint azonban ezek kezdtek elerőtlenedni, a baj beállott, és nem is szűnt meg a végső pusztulásig, a birodalom bukásáig. S ezt a lejtőre jutást, a veszedelem beállását — íme ! — Horatius századokkal előbb megérezte, megjósolta, és szerette volna minden erejének latbavetésével megakadályozni. Különböző műveiben hol itt, hol ott hangzanak fel a baljóslatú szavak, melyek rámutatnak a rómaiak végzetes züllésére ; de sehol olyan megrázó erővel, olyan félelmetes és megdöbbentő bizonyossággal nem zendülnek meg, mint az úgynevezett „római ódákban“ (Carm. III. 1—6.). Ezekben csudálatos fenségben és megragadó, ellenállhatlan lendülettel vetíti fel a rómaiak elé az ősök kiváló erényeit : continentia, angusta pauperies, iustitia, lene consilium, amor patriae, timor deorum ; különösen az ifjúságra kíván hatni, a jövendő államra : „carmina non prius audita Musarum sacerdos virginibus puerisque canto“, hogy így a korabeli ifjúságot próbálja visszatéríteni az ősök halhatatlan erényeire. De maga Horatius is érzi, hogy mindez és minden hasztalan már, a római nép sorsa meg van pecsételve, mert a III. 6. óda utolsó strófájában búsan végezi be : „aetas parentum peior avis túlit nos nequiores, mox daturos progeniem vitiosiorem“, tehát a züllés, a rothadás haladni fog tovább fokozatosan és feltartóz- tathatlanul. Ezt a prófétai előrelátást, ezt a „divinum vaticinium“-ot tartom Horatius legnemzetibb sajátságának és legnagyobb költői értékének, mely őt örökre halhatatlanná tette „orbi et urbi“. Belelát nemzete lelkének életfolyamatába rendkívüli és emberfeletti élességgel vissza a múltba, amelynek megfejti szédítően ívelő nagysága titkait, és előre a jövőbe, amelyben felelemzi a végzetes összeomlás szörnyű
