Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 6. szám - Papp István: Néhány szó a magyar dolgozatról
Papp István : Néhány szó a magyar dolgozatról. 269 másik szó hallatára valami érdekes dolog jutott eszébe, az mindjárt hozzáfogott ennek ez emléknek a megrögzítéséhez. Az eredmény elsőrangú volt. A dolgozatok legtöbbje igen érdekes élményről számolt be, olyanról, amely kezembe adta a tanuló egyéni lelkivilágának kulcsát. Akadt egy-két igazi novellaíró tehetség is, amely itt tűnt fel először, s amely a továbbiakban is beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Persze, nagy óvatosságot ajánlok ennek az eljárásnak az alkalmazásában. Egy osztállyal egész középiskolai életében csak egyszer lehet megpróbáltatni, mert különben megmerevedik a módszer és igen könnyen nevetségessé is válik a fiúk szemében. Ne állítsunk korlátokat a tanulók elé terjedelemben se ! Sok tanár előre megszabja, hogy egy (házi) dolgozat 2—-3 oldalnál több nem lehet. Azzal érvelnek, hogy röviden is meg lehet írni ugyanazt, amit részletesen. S hogy a rövid terjedelemre szoktatás elejét veszi a terjengős, szétfolyó írásmódnak ! Hát erre csak azt felelhetem, hogy ilyen elvek szerint vezetett osztály is került már a kezem alá. Mondhatom, valósággal elképesztő volt az az ügyetlenség, gyakorlatlanság, amely szóbeli előadásukat és 1—2—3 oldalas dolgozataikat jellemezte. Nyúlfarknyi dolgozatokkal még a „tömör“ előadást sem lehet elsajátítani ! Hiszen először részletesen kell tudni írni, s csak aki ezt érti, az fogja tudni — ha kell — velős rövidséggel is tudtunkra adni gondolatait. Én mindig arra buzdítom növendékeimet, hogy írjanak, amennyit tudnak. S egy-két év leforgása után mindig meglepő stíluskészség mutatkozik a fiúknál. Az így terjedelemben nem korlátozott — 10—15 oldalas — magyar dolgozat persze próbára teszi a tanár türelmét a javítás alkalmával. De azt is hozzátehetem, hogy csak időbeli többletről van szó : mert az a valóságos szellemi élvezet, amellyel az ilyenféle dolgozatok átnézése jár, bőségesen kárpótol a munkatöbbletért. Mondjunk le végül a tanulók túlzásba menő korlátozásától a dolgozatok kijavításában is ! Nekem mindig hátborzongató olyan dolgozatokat látni, amelyekben a tanár — túlságos pedantériából — egy mondatot sem hagyott meg eredeti mivoltában, hanem úgy összeszabdalta — kihúzásokkal, kiegészítésekkel —, hogy ember legyen, aki abban a dolgozatban a gyerek munkáját fel tudja fedezni. Hogy a gyermek nem fog önmagára ismerni a dolgozatban, hogy nem fog tudni fellendülni arra az egészen másféle színvonalra, amelynek nevében azok az irtózatosan kegyetlen javítások történtek : az egészen biztos. De hogy is lehetne a stílus hatalmas kibontakozását remélni ott, ahol a dolgozatíró egy lépést sem tehet a nélkül, hogy a tanár nyelvhelyességi vagy esztétikai ítéleteibe — sokszor bizony : előítéleteibe ! — bele ne ütközzék. Senki sem tagadhatja, hogy így örökös félelem fogja kísérni a dolgozatírás elé állított tanulót: félelem a miatt, hogy hátha megint egy tiltó rendelkezésbe botlik bele akaratlanul. Az egyéniség természetes nyilatkozása igazi fehér holló az így vezetett osztályban : kifejlődik e helyett az a lélektelen szóvirágokat kedvelő, átérzés nélkül szónokló embertípus, amelynek
