Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 3. szám - Trócsányi Dezső: A református keresztyén pedagógia kérdéséhez
112 Trócsányi Dezső: A református keresztyén pedagógia kérdéséhez. valamennyiüknél az aszketikus hivatás-erkölcstan, amely éppen a predestináció gondolatával kapcsolatos, s Kálvin szellemének szülötte. A predestináció gondolata megvolt ugyan Luthernél is (mindketten Augustinusra is támaszkodnak Pál apostolon kívül), de sohasem vált Luther tanításának középpontjává, sőt mindinkább háttérbe szorult; Melanchton pedig egészen szándékosan tartózkodott attól, hogy ezt a „veszélyes és homályos tant“ az Ágostai Hitvallásba felvegye. Kálvinnál viszont e tan jelentősége egyre fokozódott dogmatikus ellenfeleivel való kimagyarázkodásának folyamatában. Teljes kifejlettségében, mondja Weber, csak az Institúció harmadik kiadásában találjuk, s leglényegesebb gondolatai a következők. Nem Isten van az emberekért, hanem az emberek vannak Istenért, s minden történésnek, így annak a ténynek is, hogy az embereknek csak kis része van az üdvösségre elhivatva, kizárólag csak úgy lehet értelme, ha mind e történések Isten dicsőségének, az isteni felség önfelmagasztalásának céljára szolgáló eszközök. A kárhozatra rendeltek épúgy nem panaszkodhatnak sorsuk miatt, mint az állatok a miatt, hogy állatoknak születtek. Istentől minden teremtményt áthidalhatatlan mélység választ el, s előtte mindenki az örök halált érdemli, hacsak Isten az ő saját felségének dicsőségére mást nem határozott. Weber fejtegetései (melyeket lehetőleg saját szavai szerint adtunk vissza) ezen a ponton annyira érdekesekké válnak, hogy minden sorát idéznünk kellene. Referátumunk kénytelen szűkszavúságában csak az a remény vigasztal, hogy olvasóink kezükbe veszik Weber szép könyvét részletesebb tájékozódás és elmélyedés céljából. A kálvinista szempontból rendkívül érdekes további fejtegetésekből íme még néhány gondolat. A predestináicó tana a hívőre sajátos hatást hozott létre, az egyes egyén hallatlan elszigeteltségének érzelmét : az üdvösség ügyében a hívő magára maradt. Senki sem segíthetett rajta, sem a prédikátor, sem a sákramentumok, mert ezek nem Isten kegyelmének elnyerésére szolgáló eszközök, hanem a hitnek csak külső támaszai; nem segíthetett az egyház sem, sőt Isten sem, mert Krisztus is csak a választottakért halt meg, akiknek javára számítja be Isten öröktől fogva való végzése szerint az ő haláláldozatát. A cselekedetek és a szentségek elejtésének ezen az útján Luther csak elindult, de Kálvin ment rajta végig, s ebben van a valódi új és döntő mozzanat a katho- licizmussal szemben : az üdvösség útján semmi földi eszköz, emberi akarás és cselekvés nem segít, csak a könyörülő Isten. Ezzel fejeződik be a reformáció lényegi munkája, ezzel állt elő az új viszonyulás Istenhez, ezért tekinti a katholicizmus a kálvinizmust igazi ellenségének. A kálvinhitű puritán nem kutatja, mire rendelte Isten ; Istenre bízza magát, s földi munkáját, hivatását úgy végzi, hogy szolgálja vele Isten dicsőségét. Dolgozik, iparkodik, szerez, gyűjt, kutat, vizsgálódik, de mindig az emberi értelem számára hozzáférhetetlen,
