Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 2. szám - Tankó Béla: A középiskolai filozófiai oktatás reformjáról
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 4 ti végzet tanulóiban ; ha az ijesztően sok nem odavaló - s tehát az egyetemre még kevésbbé való —- elemből tudott valamit egyáltalában kicsiholni, s ha akikben természettől fogva volt igaz értelmi érdeklődés és magasabb igény a szellemi foglalkozásra, azokból nem irtotta ki a sokszor elkerülhetetlenül elgépiesedő, mert záros határidőre sokat termelni kénytelen középiskolai munka, —• akkor az az érdeklődés legföllebb valami nyers empirikus érdeklődés és ennek megfelelően sekélyes dolog, s a diák abba a szomorú körbenforgásba kerül, hogy az egyetem első kellemesen izgató benyomásai — hiszen most az universiias szívet dobogtató sejtelmességeinek közvetlen közelébe jutott — egy darabig fogvatartják, de csakhamar a szaktanulmány egészen leköti, fel is szívja —• nem kérdem, hogyan és szerencsésen-e, — s marad azzal a sokszor föl sem sejlően naiv empirizmussal a maga szaktárgya körében is, amely szaporítja ,,a szűk látókörhöz“ címzett tartózkodási hely táborát, s legföllebb a pedagógiai vizsga táján eszmél rá melancholikus lemondással, hogy mennyi sok szép dolgot lehetett volna itt tanulni, t. i. a neveléstani és filoz. előadásokon. Mert az egyetem is csak folytathatja azt a gondolkozásmódot, melyet hiszen ő adott a középiskolának, mikor olyan embereket bocsátott oda, akik szakemberek, s aztán talán nem is sokkal többek, s most azoktól olyan folytatókat kap vissza, hogy folytassák a vétkes kört. Mit tehet itt az egyetem, nem könnyű megmondani, de annál köny- nyebb és magától kínálkozóbb az, amit a középiskola tehet, — s ezért merem azt mondani, hogy azt a bűvös kört a középiskolában lehet és kell megtörni, a többi ennek természetes jutalma és gyümölcse lesz. Alapítom pedig ezt a meggyőződésemet arra a tapasztalatra, melyet velem együtt mindenki megtehetett, aki a középiskolában akármely tárgyat taníthatott, főleg természetesen a filozófiát. Ez a tapasztalat azt mutatja, hogy a középiskola két végző évében magától kibontakozik a fiúkban az értelmi ösztön érettségének az a jelentkezése, amely most már magától keresi a legvégső és legmélyebb kérdések sejtelmes nyitját. Nem minden tanulóban nyilatkozik meg egyformán, némely elmét élete végéig csupa empirikus tájékozódásra képessé teremtett az Isten, — de minden elmében fölsejlik legalább egy megvillanásnyira az a sok nagy kérdés, amire sokkal inkább kell felelni, mint a számtan vagy a retorika kérdéseire, s anélkül, hogy a különös készséget és hajlamot mutató fiúkra gondolnánk, akik a filozófia felé éppen olyan természetesen vágynak, mint mások a filológia vagy a vegytan felé, elmondhatjuk, hogy ezek a nagy, egyetemes emberi kérdések, amelyeket a nyolc vagy 12 évi rendszeres értelmi munka egyszer csak szembeállít a diákkal, — foglalkoztatják annyira, hogy ha hozzáértő és szerető gond ráfordul, abból nagyszerű nyereséget emelhet ki az illető egyéni élete s ezzel a köz számára. — Ennek az átlagot jellemző készségnek jele az a sokszor meglepő erő, mellyel a fiúk rávetik magukat ezekre a végső kérdésekre. Hogyne, hiszen az értelmük annyira izmosodott az állandó szellemi tornában,
