Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 9-10. szám - Megjegyzések
394 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE beállításban is megtárgyaltassanak, legfőképpen azért, mert az ott intuitív módon megadott lehetőségek tényleg sürgős megoldásra várnak. De meg azért is, mert a Sólyom cikke világosan rámutat arra is, hogy más az a valláspedagógiai gondolkodás, amelyre az egyháznak ma exisztenciális okokból szüksége van, s más az a formális pedagógia, amelynek szabálygyűjteményét lehet megismerésre ajánlani ugyan, de gyakorlati haszna a magasabb valláspedagógiai síkban alig van. (Ugyancsak a Keresztyén Igazság írja az októberi számban : „Feltétlenül szükség van a lelkészeknek több pedagógiai tudásra.“) Nagy mértékben helyeslendő az a mindinkább érvényre jutó követelés és gyakorlat, amelyik a valláspedagógiai munkában mindig több és komolyabb teológiai megalapozással és gondolkodással végzi és végezteti a munkát, különösen azért, mert a valláspedagógia, de az egyház valláspedagógiai munkájának is végső célja ma : komolyan hívő és istenes életet élő lelkeket akar a jövő egyháza részére nevelni, mégpedig olyanokat, akik a hűség és egyházi megbízhatóság tekintetében minden elismerésre méltók. S így merül fel az a kérdés, hogy a valláspedagógiai munka miért eredményez kárunkra és velünk szemben elkövetett hűtlenségeket, s azok az egyházilag és öntudatosításban érettnek látszó fiaink és leányaink az állás elnyerése és a házasság megkötése előtt miért feledkeznek meg az egyház iránti hűségükről? Arról is egész őszintén kell egyszer már beszélni, hogy vájjon olyan bűnös volt-e az a valláspedagógia, amelyik az úgynevezett liberális teológiával kacérkodott? Az a valláspedagógia, amelyik a Szentiélekre való hagyatkozás nélkül talán, de mégis komoly teológiával az „elavult liberális történelem- szemlélet tévedéseivel“ együtt olyan lelkeket nevelt, akik kisebb mértékben tértek át és adtak reverzálist, s inkább becsülték és szerették azt a nem katolikus, hanem a szó nemes értelmében vett protestantizmust, mint az a mai egyhá- ziasság, amelyik megújulásában lelkesedik is, de bizony, sajnos, ad reverzálist. Az egyik fővárosi ifjúsági egyesület leánytagjai, akikről megbízhatósági bizonyítványt lehetett volna kiállítani, sorra adták a reverzálist és károsították egyházunkat. Nem tudom, Sólyom olvasta-e ezeket a sorokat : „és abban a pillanatban szétfoszlott minden kétség, a tagadás filozófiájának egész érvrendszere, az Isten helyébe tett célszerűségi elvtől, Darwinon át a történelmi anyagiasságig minden, minden, amit valaha hallottam, vagy olvastam, amitől mindig megborzadtam, de aminek egy-egv apró horga mégis mindig belém kapaszkodott kit éphetetl énül. Csodát látok! — Tágult ki bennem egyszerre a lélek, s átrohantak agyamon a régesrégi hittanórák elfelejtett leckéi“ (vitéz Somogyváry Gyula: Virágzik a Mandula). A háború előtti kor gyermekének olyan vallomása ez, amit evangélikus lélek is végig élt, ha nem is mondotta ki, vagy eddig nem is írta le, de íme a vallástanítás hatóereje idői tekintetben nem becsülhető le még olyan munka esetében sem, amikor tudatosan senki sem gondolt a Szentlélekre való hagyatkozásra. Bizonyosan eredményes volt, eredményesebb volt az a vallástanítás, mint ahogy azt ma sokan látni vélik, s a mai vallástanítás az egyházhűség tekintetében is sokkal eredményesebbé tehető, s az egyháznak komoly nyereségei is lehetnek az intenzívebb vallástanítással, de azokon a megoldási lehetőségeken kívül, amiket Sólyom ajánl : új tanterv, tanítóknak való segédkönyv, evang. keresztyén tanítás, korálkönyv, teljes magyar Biblia, egyházrajz és a Szentlélekért való buzgó imádkozás, talán praktikusabb s az eredményesség, vagy a célszerűség szempontjából hatásosabb megoldási lehetőségei is vannak ! A valláspedagógiai munka egyházi kívánság, és érdekeink szerint eredményesebbé tehető akkor, ha : 1. Tökéletes egység lesz az egyház igehirdető és vallástanítási célkitűzésében. Értem ez alatt azt, hogy a valláspedagógiai és igehirdetői munka vezetői lelki egységben, azonos gyülekezeti meglátásokkal és szükségletek megjavításával közös evangelizálásnak vetik alá azt az otthont, amelyben néha a szülő hitetlen, néha pedig a gyermek vallástalan. Az egységes s azonos célkitűzés
