Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 1. szám - Dr. Gacsályi Sándor: Általános műveltség és a középiskola
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE a rendi és testületi megkötöttség egy szabad lépést sem engedélyezett. A középkori ember legfőbb erényei a hűség, az engedelmesség és a formák tisztelete volt. De nem folytatom tovább. Nyilvánvaló, hogy a pedagógiának nincsenek örök, időnfelüli eszményei; a pedagógusok ugyan kutathatnak ezután, de ugyanúgy járnak, mint azok a filozófusok, akik az erkölcs örök princípiumait, vagy azok a tudósok, akik a bölcsek kövét akarták felfedezni: nem találják meg soha. Ugyanígy vagyunk körülbelül a pedagógiai örök értékekkel is. E kifejezést rendszerint a humángimnázium hívei használják s olyan stúdiumokat értenek rajta, amelyek akár belső tartalmi értéküknél, akár formai képzőerejüknél fogva minden időben a legalkalmasabbak arra, hogy a középiskola célkitűzéseit szolgálják. Sajnos azonban, amilyen gyakori ennek a kifejezésnek a használata, ugyanolyan ritka annak a megmagyarázása. Azl sejtetik velünk, vagy olykor nyíltan meg is mondják, hogy ezek az örök értékek az ókori klasszikusokban rejlenek, de a szó belső tartalmát valami sejtelmesen misztikus lepel fedi el, amelyet a profán kíváncsiság előli nem igen szoktak fel- lebbenteni. Az ember, különösen a magyar ember még ma is egy kissé bálványimádó és az ilyen szép szavak előtt mint „időfeletti eszmény“ és „örök érték“ könnyen térdreesik. Ha azonban a tiszteletadás helyett az őszinte megismerés vágyával közeledünk a kérdéshez, akkor a következőket vagyunk kénytelenek megállapítani. Tisztán értelmi vonatkozásban a természettudományok törvényei sokkal inkább bírnak az örökkévalóság jellegével, mint bármely emberi alkotás. Morális szempontból mi, akik a keresztyén erkölcsöt tartjuk örökértékűnek, nem tarthatjuk hasonlóképpen annak a vele sok tekintetben ellentétes ókori felfogást. Választanunk kell, és a választás nem lehet kétséges. Ebből a szempontból Augustinustól Her- bartig sokan tartották aggályosnak a klasszikusok hatását. Végül esztétikai szempontból is kénytelenek vagyunk megállapítani - annak ellenére, hogy hatásuk itt látszik leginkább örökéletünek —, hogy ízlésünk lassan megváltozott, nem olvassuk őket, s fényük, amely oly sok évszázadon át világította meg a barbárság homályaiból előtörő népek előtt a haladás útját, ma már az idő lassan sűrűsödő ködén keresztül mind kevesebb és kevesebb szemhez jut el. Életük így is örök, de nem közvetlen formában, mint ahogy a humán- gimnázium hívei gondolják, hanem csak közvetve. Úgy, amint az apa tovább él fiaiban és unokáiban, ugyanúgy élnek tovább a klasz- szikusok Racineban, Goethében, Aranyban és mindnyájunkban. Az örök értékben azért mi is hiszünk, de azt nem az ember alkotásaiban, hanem magában az emberi lélekben keressük. Abban az emberi lélekben, amelyből sem csalódások, sem akadályok nem képesek kiirtani azt a vágyat, hogy alkosson és alkotásaiban tökéletesedjék. Az kétségtelen, hogy az objektív értelemben vett kultúra kincsesházában, ahol a történelem folyamán kifejlődött és ránk maradt szellemi kincsek vannak összegyűjtve, a klasszikusok mindig
