Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 4. szám - Nagy Miklós: A tanár viselkedése az iskolán kívül
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 140 a hivatalos érintkezés idejére, de komőlyabb esetekben nem találhatunk magunknak jobb barátot a kollégánál. Persze ehhez mindegyik tanár részéről szükséges egy kis belátás. Annak a belátása, hogy mindnyájan emberek vagyunk, mindenikünk- ben van hiba, s hogy senki sem igényelhet magának több jogot a másiknál. Ha erre az álláspontra helyezkedünk és észrevesszük, hogy nagyon igazságtalan minden kis tréfáért és elszólásért megharagudni és hetekig duzzogni akkor, amikor mi magunk sem tartózkodunk egy-egy vicc kedvéért itt-ott oldalbaszúrni a kollégát, s ha a saját magunk jól felfogott érdekében rekompenzációs alapon próbáljuk elnézni társaink hibáit, — hiszen az egész élet amúgyis csak megalkuvás —, és örülni tudunk azoknak a jó tulajdonságoknak, amik mégis csak megtalálhatók mindenkiben, akkor kellemesebb lesz együttélésünk, s ami iskolai szempontból még fontosabb, egységesebb, eredményesebb lesz nevelői munkánk. Az életben a legtöbb bajnak és bosszúságnak nem a fontos, nagy dolgok szoktak okai lenni, hanem a kicsinyes apróságok. Azért jó ezek fölött bölcs életfilozófiával elmenni. Az tud csak boldog lenni, aki természetesnek találja az út nagy sarát és porát, de tud gyönyörködni az útfélen nyíló kis virágban is. Az egyetértés megbomlásának két igen veszedelmes kútforrása van : az anyagi és a' szellemi vonatkozásokban. Messzire vezetne, ha mindazokat az okokat fel kellene tárni, amelyek a világháború és az utána következő krízisek nyomán, meg az életfelfogás átalakulása következtében egyik oldalon a megélhetést tették nehezebbé, a másik oldalon pedig az igényeket növelték meg. Elégedjünk meg a tényekkel és ismerjük be, hogy így van : megnőttek az igények, pedig, vagy talán éppen ezért, megdrágult az élet. Ezért nőtt meg eddig nem tapasztalt mértékben az elégedetlenség. Ezért lett nagyobb átütőereje az emberi természetből kiirt- hatatlan irigységnek. All ez a tanárságra is. S hiába tudjuk, hogy a tanári pálya soha és sehol sem volt vagyongyüjtő pálya, hiába érezzük, hogy ma, amikor népek és nemzetek, országok és világrészek, magángazdálkodások és közintézmények, kicsinyek és nagyok anyagi gondokkal küzdenek, szinte képtelenség, hogy éppen csak mi, tanárok, éljünk anyagi gond nélkül, mégis állandó, sőt túlzott a panaszkodás közöttünk, mintha bizony csalódás ért volna bennünket, amikor pályánk nem nyújt korlátlan kereseti lehetőségeket. Nem szabad magunkat gyárosokhoz és bankigazgatókhoz, néhány nagykeresetű ügyvédhez vagy orvoshoz hasonlítani jövedelmünk szempontjából, hanem az egyetemet végzett tisztviselők átlagához. Ilyen szempontból pedig, ha őszinték vagyunk és magunkba szádunk, Szeghalmon igazán nem lehet panaszra okunk. Ez természetesen nem akarja azt jelenteni, hogy a tanár ne igyekezzék minden hozzáillő eszközzel emelni élete standardját. Én magam is mindig azon az állásponton voltam, hogy csak a megelégedett tanártól lehet elsőrendű munkát várni és követelni, s mindenki tudja, hogy tőlem tel-
