Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 1. szám - vitéz Bessenyei Lajos dr.: Egy miniszteri rendelet
4 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE megélhetéshez. Ez utóbbiért inkább az illetékes tényezőknek fájjon a feje, amelyek úgy harangozták be ezt a rendeletet, mint a munka- nélküliség hideg kunyhójába és üres asztalához hozott gazdag karácsonyfát : lesz most már meleg és megvan a „terülj asztalkám“ varázsigéje. Majd, alig egy pár hónap után, épen ez a hiszékeny tömeg i'ogja először csalódottan megtudni és belátni, hogy a hangos, hűhós kriszkindli a valóságban tulajdonképen semmit sem jelentett. De azért a gúnyos, kárörvendős, szemünkbekacagós érzelmű megnyilatkozásért, amellyel bennünket, középiskolai tanárokat, a társadalom laikus rétegei elárasztottak, mi fizetünk meg közvetlenül, közvetve pedig a magyar közművelődés ügye. Az utóbbi években ugyanis egy beteges antagonizmus alakult ki a középiskolai tanársággal szemben a közvéleményben ; majdnem természetesnek kell ezt mondanunk, hiszen a középiskolák még ma is eszményiséget hirdetnek, munkára, kötelességérzetre, erkölcsiségre nevelnek százszázalékig, akkor, amikor a közélet szennyes folyama ezeket a kultúr- értékeket tömegestől kezdi magával sodorni, ragadni a mélységbe, a feneketlen örvénybe. Csuda-e, ha ez a szörnyű ellentét ki-kirobban és „feszítsd meg !“-et kiált a tömeg a csendesen, türelmesen, alázatosan tanítók felé és ellen? S most hivatalos helyről sütik ránk azt a bélyeget, hogy mi álláshalmozók, jövedelem-krösusok vagyunk. Ez bizony kár volt. Hiszen abban a rémdrámában is, mely mostanság folyik egy anyagyilkos kis diák bűne és bírói tárgyalása körül, egy tanár, az osztályfőnök volt az egyetlen, amelyhez az élet háborgó tengerén ide-odahányódó lélekvesztőjét, mint szilárd kősziklához, kiköthette volna az egész veszendő család. Ez a fizetésben lemaradt, ez a „quem Dii oderunt“ átkát hordozó kis tábor, ez a szürkekülsejü, de fehérbelsejű magyar tanárság, amely lemondásában is hősi önfeláldozással küzd, fárad, dolgozik egy szebb és jobb jövendőért, nem érdemelte meg, hogy épen rajta próbálják megkezdeni a magyar munkanélküliség égető kérdésének a rendezését, még pedig komolyabb eredmény nélkül. Mi tudnánk javasolni más, igazán sikerrel járó területeket. Miért lehet a városi, járási, megyei fő- és alorvosoknak magánpraxist is folytatni? Miért tarthat a városi fő- és alügyész ügyvédi irodát? Miért lehet a hatósági mérnököknek magánmunkálatokat is végezni? Mindezeket — sietünk ezt kijelenteni — nem irigységből emlegetjük fel. Távol áll tőlünk minden olyan alantos érzés, mely bennünket magyar tisztviselőtársaink bármelyik kategóriájával szembe akarna állítani ellenséges célzattal. De a tárgyilagos egybevetéstől és összehasonlítástól nem lehet elzárkóznunk, mikor a helytelen megindulás tényét látjuk. Reméljük, hogy a belügyi és más kormányok sürgősen követni fogják a kultuszkormányt és megfelelő rendeletek kiadásával ott próbálnak segíteni a munkanélküliség kérdésén, ahol ez a törekvés nem marad írott malaszt, hanem tényleges eredményt is fog jelenteni. A kultuszkormánynak pedig szabad legyen teljes tisztelettel figyelmébe ajánlani az 1924. évi XI. te. 17. §-át, amely szerint „a törvény
