Protestáns Tanügyi Szemle, 1933
1933 / 2. szám - Hazai és külföldi irodalom
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 80 Az egyéniség, mint természetadta egység, kölcsönös hatásban van az isteni Egésszel. Fejlődésének az az értelme, hogy ez egyéniség eredeti sajátosságai differenciálódnak. De résztvesz az egyéniség alakulásában a közösség is, mint „milieu“, amelybe az egyéniség „bele van helyezve“. Az egyéniség van, a személyiség lesz a célrarendelt fejlődés eredményeképpen. A fejlődés kettős vonalú, az egyéniség 1. valláserkölcsi cél felé irányul; a 2. ennek az irányulásnak szándékos, tudatos elősegítése. A személyiséggé válás folyamata az isteni elrendelés, a teleológikus világrend megvalósulását jelenti. De mert keletkezését történeti hatalmakkal való kölcsönhatásnak is köszönheti, a közösségbe tartozást is erkölcsösíti a „szeretet szolgálatában“. Ez adja a személyiség értékét. E tényben egyszersmind feloldódik az a látszólagos ellentét, mely egykor az individuális és szociális pedagógiát szembeállította. Az egyén csak úgy fejlődhetik ki személyiséggé, vagyis legértékesebbé, ha a közösségen keresztül az isteni célgondolat szolgálatában áll. Minthogy legértékesebb : erkölcsi valóság, de személyes jellegű lét, mely érzületében ismerhető meg, fejlődése tudatos alakító befolyások hatására történik. Fejlődésről csupán az érzület alakítása (alakulása) szempontjából beszélhetünk. A személyiséggé nevelés szándéka nem egyéb, mint a világrend végső értelmét megvalósítani segítő akarat. A világrend erkölcsi. Kérdés : hogyan válik a személyiség erkölcsössé ? Azáltal válik, hogy maga is tudatosan akarja a közösséget szolgálni s ezzel Isten országát megvalósítani. Schneller az erkölcsösödő egyén fejlődésében három értékfokozatot különböztet meg : az érzéki, a történeti és a tiszta Énség fokait. Nyilvánvaló, hogy itt csak logikai szkéma, metafizikai magyarázó elv ez a fokozat-megállapítás, főleg Hegel filozófiájának szellem- történeti hatására. Tettamanti szerint nem szorítható az egyéni élet erkölcsi fejlődése e genetikus fokozatokba, mert nehezen méltányolható álláspont a II., hogy t. i. az egyén beleolvad a közösségbe. Schneller is úgy magyarázza, hogy a személyiséggé válás feltétele a történeti Én fejlődésébe való beleélés, annak átélése. Nincs itt egyébről szó, minthogy az egyénnek át kell élnie a történelem igazi életét, vagyis bensőleg újraélni a kultúránk kialakulását. (Ezt végzi az oktatás.) Egész röviden szólva, úgy megy ez végbe, hogy az egyén fejlődésében a szubjektív szellem (egyéniség foka) az objektív szellem (történelem-kultúra) segítségével kapcsolódik bele az abszolút szellembe. A személyiség az isteni célgondolat szükségszerű kiélésében, mint valami „kategorikus imperativus“ birtokában, annak rigoro- zitása nélkül, szabad és boldog. Vallásos érzésünk az Istentől függés érzését kelti bennünk, erkölcsi érzésünk (lelkiismeret) szabaddá tesz. így a tiszta Éniség álláspontján megszűnik a determinizmus és indeterminizmus ellentéte. Valláserkölcsi jellemmé lesz, amely ily
