Protestáns Tanügyi Szemle, 1933
1933 / 4. szám - Gacsályi Sándor: Tanítsuk-e a második modern nyelvet
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 129 hasonlatban, de azt hiszem, a lényeget illetőleg mégis igazam van, azaz a jó és rossz tanulók közötti távolság állandó növekedése mellett az egész osztály haladási tempója annál inkább csökken, minél jobban megközelítjük a középiskolai tanítási adottságok mellett elérhető tudáshatárt. Olyasvalami ez, mint egy rugó kihúzása, minél közelebb jutunk ahhoz a határhoz, ameddig a rugó kihúzható, annál nehezebb annak a húzása. A negyedik év végén már az volt az impresszióm, hogy akármeddig tanítanám is tanítványaimat az adott körülmények között, az osztály zömének átlagos eredménye lényegesen nem lenne nagyobb. A tanulók tehetségtelenebb része már a hetedikben, sőt a kivételesen tehetségtelenek már a hatodikban elérik tudásuk maximumát s ettől kezdve bukdácsolások és javítgatások között, a tanári kegyelemtől segítve, anélkül kerülnek ki az iskola kapuján, hogy tudásuk — az egyes osztályoknak megfelelő anyagváltozástól eltekintve — mennyiségileg lényegesen gyarapodna. Több ízben tették már azt a megfigyelést, hogy a leánygimnáziumok négy év alatt a latinból ugyanannyi, vagy majdnem ugyanannyi eredményt mutatnak fel, mint a fiúgimnáziumok nyolc év alatt, ami azt látszik bizonyítani, hogy az elérhető tudáshatár megközelítéséhez kellő óraszám mellett nem feltétlenül szükséges nyolc év. Hasonló eredményre jutnánk, ha megkísérelnénk egy VIII. o. reálgimnáziumi tanuló tudásának a három tanult nyelvből való összehasonlítását, amit egy és ugyanazon szövegnek mind a három nyelven való olvastatásával lehetne megkísérelni, mondjuk Tacitus eredetiben, német és francia, illetve angol fordításban való olvastatásával. Bár az ilyen kísérletnél a modern-szakosok némi előnyben lennének, mégis alkalmas lenne ez arra, hogy a tanulók tudását illetőleg tájékozódást nyújtson. Egy ilyen kísérletnél, amelyet egyik latin-szakos kollégám jelenlétében a múlt évben tettem, azt tapasztaltam, hogy tanulóink szókincse a négy éven át tanult franciából egy cseppet sem kevesebb, fordítási készségük pedig, hogy beszédkészségről egyáltalán ne is szóljunk, nagyobb, mint a latinból, ami természetesen részben a modern nyelvek könnyebb szerkezetéből is magyarázható. Ugyanekkor megkérdeztem növendékeimtől, hogy melyik nyelvben érzik legerősebbnek magukat. A tanulók a feleletet titkos szavazás útján adták meg s ennek eredménye a következő volt: 26 tanuló szavazott a németre, 23 a franciára s a latinra egy sem esett. Ez az eredmény, ha nem is mondható abszolút megbízhatónak, mindenesetre figyelemreméltó, mert újból azt látszik bizonyítani, hogy ha a felső négy-öt osztályban kellő óraszámban tanítunk egy nyelvet, megközelítjük azt a határt, amelyet a tanítás jelenlegi körülményei között elérhetünk. Az elmondottakból önként adódik a következő konklúzió. Ha a második modern nyelvtől elvett órákkal a németet gazdagítanánk, az eredményben elért növekedés nem állana arányban az
