Protestáns Tanügyi Szemle, 1933
1933 / 3. szám - Hoffer András: A rendszertanítás a középiskolában
108 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE harcba, vagy állította attól függetlenül munkába. A fajleírás, rendszerezés mostoha gyermekké lett. Egészen a lekicsinylésig. Csak természetes, hogy ez az irányzat lett úrrá az egyetemeken is. Itthon és külföldön egyaránt. Erről itt csak annyit, hogy pl. a négy magyar tudományegyetemen ma is csak két, ú. n. állatrendszertani tanszék van, a budapesti ezek közül is állandóan betöltetlen ; a növényrendszertannak pedig csak Budapesten van katedrája. Ez a felfogás természetesen átcsapott a középiskolába is. Ma mindenki — szakember és nem szakember, de inkább az utóbbiak — egyre azt hangoztatja, hogy csak „biológiát“ és mennél kevesebb ,,rendszertant“. Ez az elv már valósággal dogmává lett. Hogy menynyire, azt legeklatánsabban mutatják az 1927. évi középiskolai tantervi Utasítások. Ezekben a rendszeres növénytannal kapcsolatosan ezt olvassuk : ,,A tanítás fősúlya mindig a kiválasztott — 30 — típus alapos megismertetésére essék. Egyéb növények csak annyiban említendők, amennyiben nemzetgazdasági jelentőségük van.“ (235. oldal.) Az Utasítások tehát kitűznek a rendszeres növénytan számára 30+ca. 40—50 növényfajt. Ha csak a magyar flórát vesszük is (pedig; nehány külföldi növényt is csak meg kell említenünk !), annak cca 4250 fajából ne ismertessünk meg többet 70—80-nál? A tankönyvírók természetesen meg is tettek minden tőlük telhetőt, hogy a „rendszertant“ belegyúrják ebbe a prokrustesi ágyba ; de valljuk meg, kevés sikerrel. Még a legrövidebb tankönyvek egyike, a dr. Szilády Zoltán-féle is kénytelen volt pl. a Soktermőjűek rendjéből 16 fajt ismertetni. Ezenkívül még tárgyal 24 virágos rendet és természetesen a virágtalanokat, tehát ismertet, ill. felsorol legalább is 200 fajt. Most már az a kérdés, hogy oktatás és nevelés szempontjából helyes-e a rendszeres állat- és növénytannak (az ásványtanban a tárgy természete szerint nem kifogásolják annyira) ez a háttérbe- szorítása? A kifogás ellene az, hogy feleslegesen terheli meg a növendék memóriáját. De vájjon valóban így van-e? Kétségtelen, hogy az általános, szintetizáló és generálizáló résznek a nagy igazságokra való rávezetésével, törvényeinek, igazságainak egyetemesítő nagyvonalúságával, átfogásával megvan a maga nagy jelentősége úgy tárgyi tudást adó, mint pedagógiai szempontból, de emellett az analizáló, apró részleteket észrevétető és rendszerező második résznek elhanyagolása, sőt majdnem lebecsülése, szerény véleményem szerint sarkalatos és kettős hiba. Didaktikai szempontból nagyon fontos a rendszeres rész, mert ebben ismertetjük meg a tanulókkal hazánk — és részben a külföld — állat-, növény-, ásványvilágát. Ezt pedig —- természetesen az adott kereteken belül — csak meg kell tennünk ! Bizony éppen a rendszeres rész ellen támadt irányzatnak a következményekép nagyon gyakran találkozunk olyan művelt laikusokkal, akiknek állat- és növényismerete annyi, mint leíróföldrajzi tudása, ami közismerten legalább is minimális. Ezzel szemben a régi generációkhoz
