Protestáns Tanügyi Szemle, 1933
1933 / 1. szám - Soós Béla: Újévi köszöntés
2 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE nemzedékre s jaj nekünk, ha a nagy képről letörlődnek azok a vonások, amiket éppen mitőlünk vár a jövő. Ez a gondolat nemcsak az állam felé irányuló memento : ugyanilyen súlyos jelentése van iskoláink tantestületei és vezetősége számára is. A református iskolák ősi joga a szabadságra, bátorságra, igazmondásra, vértanúságig menő hősiességre nevelés. A régi református tanárok közt volt sok faragatlan kőoszlop, de oszlopok voltak ; akadt az átlagot el nem érő elme, de sokkal több volt a lángésznek mondható tehetség. Üjabban minket is odafektettek a nagy gyalu- padra : a jámbor középszer, a hízelgés alázatossága, a kenyérért való kényszerű hódolás orcapirító, lélekölő kényszere megmérgezte a református tanárság lelki életét is. Közéletünkben egyre kevesebb alkalom nyílik a józan becsületességű bírálatra : a félelmes szájhősök, vagy a hízelgők közé áll be az ,,okos“ ember. Évtizedek óta tervszerűen ölik ki közéletünkből a gerinces embereket : a „tapintat“, a „modor“ szent nevében. Most aztán a kritika nem az elvi meggyőződések hevével, hanem az önérdekek szította irgalmatlan erőszakkal szólal meg, azt pedig nem lehet könnyen elnémítani ! Jaj a mi református középiskoláinknak, ha mi, tanárok, nem merjük ezután hirdetni, hogy a becsületes, egyenes ember boldogul az életben, hogy az önfeláldozó munka, a nemes hazaszeretet a legfőbb erények ! De jaj a nemzetnek is, ha a mi ifjúságunk rajtunk látja meg élő példáját annak, hogy az érvényesülés útja a gyáva hízelgés, alkalomadtán aztán a járom lerázásával a féktelen hatalmi lehetőségek reménységével. Új, becsületesebb, önérzetesebb nemzedékre van szükségünk ; ennek a nevelésére pedig bennünket nem az állami és katolikus testvérintézetekénél több műveltségünk, erőnk képesítene — hiszen azok az általunk mindig őszinte szeretettel tisztelt intézmények a maguk célkitűzéseit a legnagyobb sikerrel valósítják meg —, hanem történelmi múltúnk ! Igenis : amint a katolikus iskolák felveszik a nemzeti élet egynéhány örökérvényű vonását és önfeláldozóan, minden tiszteletet megérdemlő komolysággal vésik be tanítványaik leikébe, — úgy őrzünk mi is hitünk szerint a nemzet fennmaradásához nélkülözhetetlen eszményeket, amiket senki más nem tud olyan sikerrel melengetni, mint a mi patinás intézeteink. A református iskolákra sok tekintetben lehetett joggal követ vetni : de hogy fanatikus lelkesedéssel mindig a független Magyarország eszméje mellett tartottak ki, hogy a hazafias önfeláldozás szent eszméjét tanították és váltották tettre, ez letagadhatatlan. Aki eltörli, vagy meghamisítja a református iskolák régi szellemét — akármiféle hatalom, még ha maga a református egyház próbálná is ezt meg ! — a nemzet ellen vétene soha helyre nem hozható módon. Mi ebből a hitből : a hivatásunk szentségébe vetett bizalomból táplálkozunk. Sok hivatalnok van, aki a jelennek dolgozik : annak a becsületes lelkiismeretesség is elég a kötelessége jó teljesítéséhez. De a tanárság ködös jövő felé épít tornyot. A mi munkánk felett nem a jelen mond jogerős ítéletet, hanem a jövő. Nekünk nélkülözhetetlen
