Protestáns Tanügyi Szemle, 1932
1932 / 2-3. szám - Megjegyzések
86 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE görög-római irodalom, művészet és szellemi élet minden körét felölelte, kezdve az I. osztályban a mondákon és végezve a VIII.-ban a filozófusokon. Sajnos, ez a kedves tárgy az újabb reformkísérletek folyamán teljesen letűnt. A fiúgimnáziumok görögpótlója már csak azért sem volt vele egyenértékű, mivel nem az egész osztályra terjedt ki és nem is volt olyan teljes. A szorosabb értelemben vett nyelvtanítás főcélja nem annyira a szabatos fordítás volt, — mely inkább egyéni rátermettség dolga —, hanem a római írók olvastatása, megértetése és megkedveltetése. Az út ide természetesen a nyelvtani kiképzésen át vezet, elengedhetetlen feltétel a nyelv szerkezetének alapos megismerése. Ennek elérésére azonban nem múlhatatlanul szükséges, hogy a tanulóval a nyelvtant megútáltassuk : ebben mindnyájan egyetértettünk, az eljárásban azonban útaink természetesen nem vágtak teljesen egybe, mivel nem holt sablon, hanem egyéni belátásunk és temperamentumunk is irányított. Az eljárás, melyet huszonkét évi latintanításom alatt minden Tanterv- és Utasítás-változás ellenére rendületlenül követtem, ez volt; a tanulót meggyőzni arról, hogy azoknak a mereveknek, életteleneknek látszó nyelvtani szabályoknak mélyebb értelmük és jelentőségük van, hogy azoknak értékét felismerjék, a holtnak nevezett nyelvet élőnek és érdekesnek érezzék és meg is kedveljék. Hogy egy kézzelfogható példával szolgáljunk, még az ú. n. rendhagyó igék is, melyeknek „bevágása“ miatt már annyi keserves könny és veríték folyt, egészen egyszerűvé és érthetővé válnak, ha megismerjük a törvényeket, melyek szerint alakulnak. A „rendhagyó“ jelenségek ilyenkép kiküszöbölődnek a tudatból, rájövünk, hogy ezek sem rendhagyók, csak más törvények szerint alakulnak, mint a többiek. Azoknak az átlagostól elütő jelenségeknek a száma, melyeknek magyarázata nagyon bonyolult vagy ingatag alapon áll, olyan csekély," hogy ezeknek gépies megtanulása nem terhelheti meg túlságosan a tanuló emlékezőtehetségét. A nyelvjelenségek magyarázatának természetesen egyszerűnek és észszerűnek kell lennie és közvetlen megfigyeléseken kell alapulnia. Az analógiaérzék fokozatos fejlesztésével, az ismert rokon-nyelvek hasonló jelenségeinek belevonásával észrevétlenül eljutunk — ne ijedjünk meg a szótól — az összehasonlító nyelvészet körébe. A leányiskolákban, melynek V. osztályos tanulói több modern nyelvet tanulnak, ez nem is jelent munka- többletet, mivel a megértés tanárra és tanulóra nézve csakis könnyítést jelenthet. Még fontosabb az átértés, a szigorú logikai felépítés a mondattani kapcsolatok tárgyalásánál. A tanulóknak be kell látnia, hogy pl. a coniunctívus sajátlagos alkalmazása nemcsak valami furcsaság, vagy bosszantó nehézség, hanem a latin gondolkozásnak egyéni logikájából fakad és éppen olyan indokolt és érdekes, mint a mi magyaros észjárásunk sajátos szófűzése és mondatszerkezete. A nyelvtani képzésnél minden lépést gondosan meg kell fontolni, hogy a tanuló szemeláttára építsük fel azt a következetesen megszerkesztett épületet, a latin nyelvet. A mondattani képzést is rögtön meg kell kezdeni, amint két szót egymás mellé tudunk állítani és az egész tanítás folyamán kell vaskövetkezetességgel, de közvetlenül, természetesen mindig a gyakorlattal kapcsolatban folytatni. Eljárásom abszolút helyességét igazolni nem tudnám, de nem is merném. Egyetlen igazolásom az, hogy 22 évi gyakorlatom alatt nem éreztem a tanítást magamra és tanítványaimra terhesnek. Munkás, kedves órákat töltöttünk együtt és az érettségire is beértünk. Relatív sikeremben nagy része van nyilván annak, hogy leányokkal dolgoztam együtt. A 14—15 éves leány értelmi fejlettsége (amikor a latin tanítás kezdődik) magasabb színvonalú nemcsak a 10—12 éves, de a vele egykorú fiúkénál is. Régi, sokszorosan beigazolt pedagógiai tapasztalat az, hogy a lányok éppen ebben a korban értelmileg fejlettebbek a fiúknál. Ez a gyorsabb értelmi fejlődés, melynek fiziológiai és pszichológiai okaira itt nem szükséges kitérni, körülbelül a huszadik életévben, tehát az érettségi után, szintén olyan okokból megakad ; a fiúk nemcsak utolérik, hanem többnyire el is hagyják a leányokat. Nem vélném tehát, hogy a lányok
