Protestáns Tanügyi Szemle, 1932
1932 / 1. szám - Nánay Béla: A latintanítás a leánygimnáziumban
30 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE a leányokkal szemben nem léphetünk fel azonos követelményekkel „az anyag mennyisége és minősége tekintetében.. . Nem lehet a fiúkat érdeklő anyagot változatlanul adni a leányoknak“. Ennyi történeti alátámasztás után vizsgáljuk : az anyag a leányoknak megfelel-e, s nincs-e benne valami természetellenes? A 14—18 éves leányokról van szó. Ez az élet-darab átmenet a serdülésből az adolescens korba. Forrongás, alakulás, a testi és lelki érés ideje. A jelenhez kötött ; egocentrikus. A figyelem az én-t keresi, elemzi, akarja megtalálni és megismerni. Vizsgálja környezetét is, de csak egotizmusa miatt, hogy magát viszonyíthassa hozzájuk. Keres megértőt, akinek egész zűrös belsejét megmutathatja ; aki elismeri, vagy vele sír. Vezetőt, akiben kialakuló ideálját aktív formában látja. Fantáziája hatványozottan működik, optikai képekben, fantasztikumokban. „Előtte el rém-rém után vonul“, s „irtóztatok koronként álmai.“ (Petőfi.) Középpontjukban az én áll ; többnyire, mint tragikus hős. Innen a hajlam az élet könnyű elvetésére. Önmaga keresésére válogatja olvasmányait, azokból azt veszi ki, amit a belső szükség kíván. Tudatalatti, vagy a tudatában cenzúrázott vágyai viszik a tabu felé. A tiltott könyveket olvassa, mégha nem érdekli, nem érti is. Ezzel járnak félelemérzések, szorongások. Az akarat hol lendül, hol elernyed. A leánynál e vajúdásokat sokszorozza leány volta. Belső élményei, személyi élete intenzívebbek mint a fiúknál. Még a szublimáció után is kevésbbé kitartóan és mélyen érdeklődik a tárgyi és intellektuális kérdések iránt. Hiszen állandóan zavarják az ellentétek, amelyek női érése és pályára készülése közt felvetődnek. A belső harc leköti a 17. évig, s csak azután fordul a külső világ felé : „Sors nyiss nekem tért“ gondolatával. — Ez a fejlődésrész néha rövidebb időre terjed ; gyakran hosszabbra. Milyen követelések elé állítja ebben a korban a leányt a latin? Harcias, politikus, par excellence férfias irodalomra fogja. Történetírókat (Liviusból a pun háború, Sallustius Ingurtha háborúja, Tacitus), szónoklatokat (Cicero : in Catilinam) epost (Aeeneis), panegyri- kusokat (Horatius) kevés lírai szemelvényt utal elé. (Catullus, Tibullus, Propertius.) Ezekből is milyen részeket? Hanno beszédjét Hannibal ellen, a cannaei és trasumenusi csatát, a virtus Romana magasztalását; Micipsa örököseinek gyilkoló vagyoni civódását1, amelyről az Utasítások azt állítják, hogy „érdekes“ ; Cicero szóhadjáratát Catilina puccsa ellen ; az öregség magasztalását s az ellene vetett négy ok cáfolatát (Cicero : de Senectute.) ; Horatius fáradt bölcseletét : „quieta non movere“, és az arany meghunyász- kodás elvét. Mit kezdjen velük ez a lázas, vagy -— passzív egyéniségnél —- álmodozó kor? Megmerevített sémát, statikus papíros világot talál bennük. A klasszikusok problémái nem az ő életkérdései ; eszméik hideg gondolatok, amelyeket legjobb esetben megcsodál, de nem tudja 1 Rá kell mutatni, hogy a klasszikus szemelvényekben napilapjaink szenzációi, bűnügyi rovatai jelennek meg — régi kiadásban.
