Protestáns Tanügyi Szemle, 1932

1932 / 9. szám - Soós Béla: Baksay Sándor (1832–1915)

PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 273

a szökött barát, akit foglyul ejtett Luther lelke és rettenthetetlen szívvel keresi a mohácsi csatában a dicső halált, ám fanatikus lelkesedésében fejét teszi fel a hitvitában két fog ellen — és az életét kockáztatja síróasszonyok apró porontyainak a megmentéséért. A szertelenség idővel lekopik erről a papi alakról, a tűrés, önfeláldozás és lelkesedés azonban megmarad. Először lelkes ifjú káplán lesz a legtöbbször szolgakenyéren felnövő ifjú Timótheusból. Neveli őt Pápa, főleg pedig Debrecen, ,,a szent város“, amelynek híre el- homályosíthatatlan s ennél csak jótettei nagyobbak. Neveli pedig a sok ifjúi féktelenség közepette töretlen becsületérzésre. A kollégium szelleme teszi Baksayt engedékennyé Borzasházy Buharéz Pál irányában, akinek a fején zöld szilvák nagy mennyisége található s aki molnárinassal verekszik, vagy beszakad a jeges patakba, de teszi kérlelhetetlenül büntető bírójává a hazugnak, aki beteg anyja fiókjából cukrot lop. A legszörnyűbb büntetés, amivel írásaiban találkozunk, Talált Áron kicsapása a nemes kollégiumból az ifjúság önkényes temetőakciója. Zsellér Gedeon, a naív káplán, felzúdítja az ősi kollégium fiait s az atyák színből elítélik őket, valóságban azonban kitüntetik. Nem állítanak oszlopot a fiatal jegenyék mellé („nem szeretem a pártfogást ! Pártfogás kell a krumplicsirának meg a karós paszulynak ! Aki ember, álljon meg cövek nélkül is“), sudárba szöknek azok maguktól ! Dombay Máté naponta hat órán át asztalos és hat órán át egyetemi hallgató Edinburgban, hanem aztán teremt is templomot a Nyöszörgő homokdombján, erdőt a sivatagban ! Mikor innen kikerül az ifjú, megejthetik apró, hívságos emberi gyarlóságok. A káplán úr, aki remek síratós prédikációt mond, büszke önbizalmában tetemesen megkisebbíttetik principálisának a védelmező szavai által : dehogy is másé az elmondott prédikáció — ki más tudna olyat művelni? Történik gyöngéd célzás a papi hiúságra későbben is ; szóvirágok, „ágálás“, hamis önhittség (a gódirci és tarhalmi pap kétszer olyan jó, mint a kon- dorosi, mert jobb az ekklézsiájuk s az esperes jó másfél órát beszél, mert ő „nem legátus“), hanem meglátszik a papi rend munkája, verejtéke is. Baksay nem kíméletes pályatársaival szemben. Patak Istvánná szemére veti lelkipásztorának : tiszteletes atyám elmegy és menekül, mi itt maradunk. Látja, hogy a papságot némelyek gladiátori küzdőtérnek nézik és egymás ellen harcolnak. Elítéli őket — csakhogy az atya szigorával. Meglátja szegény Ákháb Endre nyomorúságát, akit a munka és sok gyermekéért való gond tesz kora sírba, tudja Dombay Máté kísértését, mikor mindenkitől elhagyva érzi magát. Nem huny szemet a nép szolgáinak megalázó helyzete előtt. „Igaz, hogy a nép azt hiszi, hogy parancsol annak, akit fizet és éppen azért gyakran illetlenül is bánik praedicatoraival“ — csakhogy ebből egészen különös következtetést von le. Még jobban kell szeretni a népet ! Zsellér Gedeon megbecsüli híveit, mert ime „vesztegetés“ címen csak ilyenekkel tudják vádolni : „Az iskolás gyermekeknek papirost osztogatott ingyen ; egy embernek keresztelőlevelet