Protestáns Tanügyi Szemle, 1932
1932 / 9. szám - Soós Béla: Baksay Sándor (1832–1915)
272 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE mert hitt a népben, mint erkölcsileg megingathatatlan ítéletű rétegben. Beszél túlzásaikról. A nagy gyerek őfensége mámoros vadságában elcipelné Lépő Jáhelt szégyenszemre sorozásra, s a hirtelen haragú tömeg nem kérdez semmit, csak halálra ítéli Patak Istvánnét védelem nélkül. De mindig megdöbbentő élességgel szól fel lelkiismeretük a tudatalatti mélységekből. Soha szemérmetesebb, tisztább képet szerelemről, mint Jáhel virággá pattanása a faluvégi játékok, éves várás, folytonos munka között ! Soha keményebb ítéletet, amivel a fiskus enyelgő keze közé került menyecskét lesi kalap alól az arató sereg ; soha világosabb látást, amivel a bíró fékezgeti a választási láztól elragadott ifjú papot. Baksay magyarjának ép erkölcsi érzéke, megvesztegethetetlen tekintete van : mind a két lábával a földön áll, de fejével időnként felér a csillagokig is. Az erkölcs felelősségtudaton alapul. Mint illusztrációk a heidel- bergi káté gránitból faragott első tételéhez, úgy vonulnak fel előttünk a komoly kurátorok, bírók, de ugyanígy jelenik meg az esett csavargó, Kikina bácsi is. A teste lehet valakinek beteg, nagyot is eshe- tik, hanem a lelkében megmarad parázsló őrszemül az isteni szikra. Igen, Baksay idejétmulta író — ezért ! Nem bírja állatnak nézni az embert; a kultúra mázát kínos aggodalommal pattogatja le róla: mi van a megszokások, az eltanult életformák, a kényszerrel gyúrt mesterséges emberarc mögött? Tehát van kérdeznivalója Baksaynak éspedig ez : mi az ember? — és felelete rá: Isten képének hordozója. Isten képét hordozza a föld népe. Azért siet vályogvetéssel, fuvarozással, építéssel templomot emelni az Úrnak ; azért száll szembe a siklósi törökkel és a templomfoglaló papi földesúrral ; azért énekel sírva zsoltárt s azért nem retteg a haláltól. Szegény nép (,,pénzünk nincs, mert nincs miből, de kenyerünk van jó és öltözetünk van tiszta“), de csodálatosan áldozatos lélek lakik benne. ,,Ha meg akarod tudni, minő valamely nép vallásos érzülete, nézd meg iskoláját, templomát. Ez a polgári terhekkel is túlságig megrakott nép oly jó szívvel hordja a fát a vallás, a művelődés oltáraira, annyi áldozattal fizeti meg az Ecclésia nevet, hogy a gazdag Duna- közben negyedrésznyi teher alatt is összeroskadnának.“ íme az áthajlás a vallásos érzület és képzelet világából kálvini talajra : a tettek országába. A magyar reformátusságnak harc a múltja : az articularis világ 40 esztendős pusztai útja lelket, testet összetörő próba rajta. És ugyanilyen kísértés a ma anyagi nyomorúsága; hegyeket elmozdító hit kell ahhoz, hogy egy egyszerű asszony beálljon tanítónak, mártírnak, de verejték tapad az iskolaépítő fillérekhez is. Mikor a nép hajlékot emel Istenének és a magyar nemzeti léleknek (Baksaynál sok az „építő“ gyülekezet, az „építtető“ patronus !), akkor egyúttal rábízza magát lélekben idősebb testvéreire : a papra és tanítóra. Testvéreket mondok : mert Baksay nem ismer más igazi népnevelőt, csak olyant, akinek az élete egy a nyájáéval. Papjai nem „vágtató sasok, csodalények“, hanem szolgák. Az ősük Prudentius,
