Protestáns Tanügyi Szemle, 1932

1932 / 1. szám - Soós Béla: A középiskolai tanárság nagy kisértése

PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 5 terjeszteni. Ezt a kívánságot még jobban aláhúzzák a szülők — egy­felől a nevelésbeli tehetetlenségüket érezve, másfelől azonban mégis természetes és rossz néven nem is vehető elfogult szeretettel akar­ván gondoskodni becegyermekük védelméről — az iskola, a tanár ellen. Ezenfelül vannak határozottan és kifejezetten rosszindulatú szülők. A szellem századában egyenesen személyes sérelemnek tekinti sok szülő annak még csak feltételezését is, hogy az ő gyermeke értelmi téren az átlagon alul áll. Mivel pedig az életben való el­helyezkedés is egyre jobb bizonyítványokat, egyre többet követel, a szülők is követelik ezt — a tanártól! És a tanár, aki maga is kénytelen néha közéleti téren szerepelni, orvul innen is, onnan is sebet kap, amiket a nemfelejtő „szülői szeretet“ biztos rejtekből, elég kényelmes helyzetben ejt rajta. Minden tanári vélemény és ítélet ellen van felebbezés — nem tanulmányi felettes hatósághoz, hanem az erőszakhoz, ami ellen nemcsak az egyes tanár, hanem sokszor egész iskolák is tehetetlenek. Talán ezért teszünk fiúiskolákban olyan szomorú tapasztalatokat falusi kiskirályok gyermekeivel — a tanító kiállította a kitűnő bizonyítványt, a gyerek és a szülő is ter­mészetesnek találja ezt az állapotot és az új környezetben a gyermek teljesen elvész. Elvégre ez is megérthető ' emberi gyengeség. Csak ott válik veszedelmessé ez a helyzet, mikot a tanárt ítélkezéseiben olyan nagy mértékben kényszerítő hatás alá veti, hogy az iskola igazságába vetett hit a gyermekekben és magában a tanárban is megrendül. És kicsoda, melyik hatóság védi meg a tanárt az ilyen követelések­től, amik őt állandó idegizgalomban tartják, ha teszem azt egy államtitkár, főispán, vagy még sokkal kisebbfényű csillagok részéről indul ki? íme, a tanárság lelki nyomorúságának, nagy kötöttségének a képe. Az éremnek az az oldala, amit más nem lát, vagy egyszerűen nem akar látni, amiről tán beszélni sem illenék. Nem is volna érdemes panaszkodni miatta, ha nem közelednénk mi tanárok a teljes lelki összeroppanás felé. A jezsuiták kitűnő Ratio Studiorum-a (1579) azt kívánja, hogy a tanító legyen meggyőződve hivatásának fontos­ságáról. Puerilis educatio est renovatio mundi ! — mondja ; ha te tanítasz, a világ megújitója vagy. Ezért igaz tanár csak az, aki szívvel-lélekkel hivatásának él, még álmában is tanár. Csakis ebből a lelkiállapotból, a munkánk és személyiségünk fontosságának hatá­rozott tudatából lehet erőt meríteni az igazságosztáshoz, a neveléshez, a soha nem lankadó türelemhez és szeretethez. Nos, a protestáns tanár­ságjelenlegi helyzete egyáltalában enm alkalmas ilyen lelkiség kiterme­lésére. A hivatalos hatóságok rólunk-nélkülünk határozatai, annak a megéreztetése, hogy mi igenis mostohagyermekei vagyunk még magának a kultuszminisztériumnak is, egyre mélyebb elkeseredést szül. Mert lehetetlen volna megértő vezetés mellett a tanárságot éhbéres fizetésekkel valósággal rákényszeríteni az utolsó krajcár után

Next

/
Oldalképek
Tartalom