Protestáns Tanügyi Szemle, 1932
1932 / 4. szám - Hettesheimer Ernő: Az élőnyelvek tanárainak párizsi kongresszusa
112 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE svájciak. Körülöttem a versaillesi, sévres-i, troyes-i leányliceumok tanárnői ülnek és barátságosan üdvözölnek, mikor megtudják, hogy de Hongrie vagyok. Ez a sok különböző országból összesereglett ember mind ugyanannak a hivatásnak a szolgálatában áll és ez a gondolat mindjárt közelebb hoz egymáshoz bennünket és egyúttal büszkeséggel is tölt el. Büszkék vagyunk arra, hogy olyan hivatásnak vagyunk munkásai, mely a világ minden részéből ennyi embert tudott egy eszme érdekében összegyűjteni. Mikor a gyűlés befejezése után, mely 2—%7-ig tartott, az egyetem szalonjaiban találkozunk, mint a rektor vendégei, régi ismerősökként üdvözöltük egymást. A középiskolai tanárok életnívója a mienkénél sokkal magasabb. Heti 16 órás tanítás mellett harminc évi szolgálat után 46,000 frankkal mehet nyugdíjba az „agvégé“ fokot elért középiskolai tanár, ami körülbelül 1000 pengő havi nyugdíjnak felel meg. Az osztályok létszáma a párizsi iskolákban sokszor megközelíti az 50-et, de a modern nyelvi órákon egy-egy csoportban a troyes-i leányliceumban 20, a versailles-iban 17, egy párizsiban 12 a növendékek száma. A győzelmes háborúnak az emléke néha még megcsillan és lelkesedésre lobban. Mikor az Aiglonban Metternich csodálkozik, hogy a herceg csak francia katonákkal gyakorlatozik az asztalon, kérdezi, hol vannak az osztrákok. ,,Ils fuirent“ mondja a herceg és e rövid mondat után a közönség extasisba esik, a színészek nem folytathatják a játékot s— különösen az ifjúság, több leányliceum és angol vendégeik viselkedését figyelhettem meg —- nem iudja abbahagyni a tapsolást. De a háború szomorú emlékei is kísértenek az otthonokban. Az egyik tanári családban fedezékek fényképeit láttam a falon. A fiú, aki a képeket küldte, nem jött haza. Egy másiknál az unokák a kertben játszottak. Az öreg kartárs keserűen jegyzi meg, hogy a gyermekek apja még a háború óta beteg. Egy fiatal kartársnő az apját vesztette el a háborúban. Iszonyodik is mindenki a háborútól. És iszonyodik mindattól, ami a mai állapotokat megváltoztatná. Hiszen aránylag jól megy sora mindenkinek. A napszámos nyolc pengőt, az ipari munkás 16 pengőt keres naponta. Elismerik, hogy Magyarországgal nagy igazságtalanság történt, de — csak nyugalom. Ez a fő. Egy német úrral ismerkedtem meg. Három éve él francia tanárok közt. A mi bajunkról nem szoktam beszélni, mondotta. Mi majd találunk valami utat-módot. De Magyarország helyzete igazán kétségbeejtő. Sokszor beszéltem velük magukról. De félnek minden változástól. ,,Es ist ein Verhängnis, es ist wirklich ein Verhängnis !“ Talán, ha többen mehetnénk közéjük, ha nagyobb mértékben indulna meg az iskolák levelezése, ha az új nemzedék közt elősegítjük a szorosabb összeköttetést, többet fogunk majd elérni a szánakozásnál. A cseh kormány 60 felsőbb osztályú tanulót neveltet francia középiskolákban. Ez az ő ügyük számára a legjobb propaganda. Talán a mi részünkről is megszívlelendő volna ez a példa. A kongresszust az őszhajú Brúnót nyitotta meg. Beméli, hogy
