Protestáns Tanügyi Szemle, 1932
1932 / 1. szám - Soós Béla: A középiskolai tanárság nagy kisértése
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 3 református tanárságot mindössze az egyházkerületi felügyelő képviseli, aki maga is felsőfokú hatóság, azonfelül az állás természeténél fogva, vagy a nyugdíjazás határán áll, vagy már nyugdíjas is, tehát a helyzete nagyon nehéz. A felettes hatóságok részéről a tanárság kívánságainak, kéréseinek, véleményeinek meghallgatása mindig csak egyes szeretetreméltó vezetők személyes szívessége és akármilyen hálával ismerjük is el, hogy akadnak ilyenek, a rendszer más : feltétlen alárendeltség lelkiképpen is ! Hanem hát nemcsak a felettes hatóságtól függ a tanár, hanem immár a növendékeitől is. A ma diákját annyi bástya védi a „tanári brutalitás“ ellen, hogy minden kilengését elrejtheti megfelelő jelszavak mögé. A túlterhelés egyre égetőbb kérdése valósággal elveszi lábunk alól a talajt : a gyermekek egyszerűen nem bírnak megfelelni az iskolai követelményeknek. Részben azért, mert rendkívül ideges szervezetet, hamar lankadó figyelmet hoznak magukkal, részben éppen azért, mert az életben az iskolától nekik előírt fejlődési fokon messze túlnyúló szellemi táplálékhoz jutnak és „fölébe nőnek“ a tanárnak. Ez a fölény, ami korunk felnőttéit általában véve fenyegeti és napról-napra veszedelmesebbé válik, különösen a tanárra nehezedik szinte elviselhetetlen nyomással. Hiszen van ma is sok; jóindulatú, hálás diák. De az átlag más. Hány szülő van, aki gyermekével egy egész napot semmi körülmények között nem bír együtt tölteni, mert cinikus, kihívó, lebecsülő szavaival, gesztusaival, egész modern életformájával felháborítja, legbensejéig megremegteti. Képzeljék el az ifjú nemzedéktől az utcákon, közforgalmú helyeken annyit szenvedő komolyabb elemek, mit jelent egy idealisztikus világnézetben felnőtt tanárnak a „reális“ ifjúsággal való rettentő, állandó harc! Alig van terület, ahol találkozhatnának, legfőképpen azért, mert a ma fiatalságát nem hevítik a bennünk élő ideálok. Talán nem is lehet rossz néven venni tőlük, hogy a mostani rettenetes helyzetért a felnőtteket teszik felelőssé és követelik tőlük a megélhetési lehetőséget. Az életnek annyi visszásságát, gyalázatát és következetlenségét látják s annyira alkalmazkodnak korunk bomlott óramüvéhez, hogy türelmetlenül, legfeljebb percekig tartó érdeklődéssel szeretnének végiggázolni az iskolán. A fegyelem pedig egyre gyűlöltebb szó a modern gyermek előtt. És mivel türelme nagy célok eléréséhez szükséges állandó munkához nincsen, viszont becsvágya túltengő, beteges hiúsággal és az önbírálat teljes hiányával kapcsolódó, a tanárban igen ritkán lát jogos korlátozót, inkább gyűlölt zsarnokot. Ha önérzete csorbát szenvedett, fiatalos hevességgel öngyilkosságra, vagy legalább öngyilkossági kísérletre is képes s ezzel annak a szerencsétlen tanárnak nemcsak haladását teszi tönkre, hanem örök időkre lehetetlenné teszi számára a páratlanul szigorú elbírálást. Legjobb esetben pedig daccal, teljes elernyedéssel felel a javító célzatú intelmekre, ami a tanári munkát egészen ferde megvilágításba állítja. A tanár az ütközőpont a tegnap és a holnap egymással meghasonlott kél nemzedéke között.
