Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 2. szám - Hazai és külföldi irodalom
70 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE Régi nóta ez, s mégis csak legutóbb is a középiskolai ügyosztály éléről elkerült egy jogász, de helyébe újra nem tanárember lépett. Magáról a középiskoláról szólva a falu kívánalmait szeretné megvalósítani, hiszen agrárállam vagyunk. „A polgáriiskolák fokozatos beolvasztásával a 8 osztályos elemi iskolákba, másfelől a népiskolák felső 4 osztályának és a középiskolák alsó 4 osztályának lehető összehangolásával" kell a különböző iskolafajokat egymáshoz közelebb hozni. „A középiskolának csak felső 4 osztályában engedhető meg eltérés, gimnáziumi — humanista, és reáliskolai — gyakorlatibb, főleg természettudományos, gazdasági és technikai“ irányzat közt. Végig kell az egész tanításon a nemzeti szellemnek és szociális gondolkodásnak vonulnia. (121. 1.) Főleg a magyarban, melynek az élő nemzeti művelődéssel, irodalommal szerves kapcsolatot kell fenntartania, s az élő irodalom legkitűnőbb alkotásait az ifjúsági könyvtárakba is fel kell venni. A magyarnak nagyobb óraszámot kell biztosítani. Nagy igazság van abban is, hogy a középiskolák mai elhelyezése nem ideális s revízió alá veendő, de hogy bennük kedvezményes helyzetben lennének a közép és felső osztályók gyermekei, s hogy a népi tömegeket ettől távoltartják, ez a 122. lapori olvasható mondat félreértésre is adhat alkalmat. Nem is hiszem, hogy a komoly szérző mást akarna ezzól mondani, mint azt, hogy a távol elhelyezett iskolába a falu gyermekei anyagi okokból nehezen juthatnak el: jobb elhelyezéssel ezen sokban lehetne segíteni. S ilyen értelemben a kijelentést aláírjuk, nem azonban azt, hogy bezárja a középiskola a maga kapuit a nép fiai előtt. Hogy a testnevelésnek minden fokon nagyobb teret kell biztosítani az elméleti órák rovására (123. 1.): ez állandó törekvés, mely az elméleti tárgyak szakembereinek merev gondolkozásán kívül azon hiúsult meg, hogy a kívánalom teljesítése nem olyan egyszerű, mint az látszanék. A tanár- és tanítónőképzés (így ír, de valószínűleg „tanítóképzést“ akar mondani) szakítson a merev tudósképzéssel, gyakorlati pedagógiai kiképzésre fordítson főgondot: ez már lassacskán kezd megvalósulni. Belföldi ösztöndíjakat kíván a magyar vidék tanulmányozására, s a külföld fogalmának kitágítását is, hogy a keleti országok megismerését és a szomszéd államok tanulmányozását is lehetővé tegyék, mert ebből nagy haszna lenne országunknak. Tekintettel arra, hogy agrárállam vagyunk, ösztöndíjakkal a mezőgazdasági és közgazdasági kérdések iránti érdeklődés fokozását látja szükségesnek. Végül így szól: „A tanári és tanítói fizetések sürgősen rendezendők. A nemzet nevelői ne álljanak fizetés tekintetében semminemű állami tisztviselő mögött.“ Igen örvendünk, hogy nem tanárembertől halljuk régi jogos kívánságunk hangsúlyozását; hiszen ez nem jelent többet, csak azt, hogy ne helyezzenek más tisztviselői osztályok mögé mindenféle ürügyekkel, főleg pénzügyi aggodalmak emlegetésével, mialatt mások fizetését a múlthoz képest is javítják. Ezeket a gondolatokat okvetlenül szívesen olvashatja a tanárság, de minden hazája sorsáért és jövőjéért aggódó magyar ember fog
