Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 2. szám - Ruhmann Jenő: A műízlés fejlesztése az iskolában
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 49 a III—VIII. osztályig a rendelkezésre álló időnek negyedrészét szánja. Ne felejtsük azonban, hogy a rajz a gimnázium felső osztályaiban már csak mint rendkívüli tárgy szerepel, a reálgimnázium felső osztályaiban pedig mindössze heti 1 órában mint kötelező tárgy. A rendelkezésre álló idő tehát kevés ahhoz, hogy egyedül a rajztanuíás kapcsán tehessen szert a tanuló biztos műízlésre, s ezért a többi tárgynak is bele kell kapcsolódnia ebbe a munkába, ha eredményt akarunk elérni. Sokkal jobb helyzetben vannak a művészeti oktatás szempontjából a leányközépiskolák, mert az új tanterv ezek számára a művészettörténet tanítását is kötelezővé teszi, mégpedig több osztályon át heti két-két órában. Arról tehát történt intézményesen gondoskodás, hogy a leányok rendszeres tanulás által biztos műízlésre tegyenek szert a középiskolában, a fiúiskolák azonban ebből a szempontból mostoha bánásmódban részesültek, mintha bizony a férfiaknak kevésbé volna szükségük fejlett műízlésre, mint a nőknek. Mipt már említettem, a nyelvi tárgyak tanítása közben, természetesen az olvasmányi anyag tárgyalása alkalmával, nagyon sok alkalom kínálkozik művészeti ismeretek nyújtására, a műérzék fejlesztésére. A klasszikus olvasmányokban hányszor esik szó Zeusról, illetőleg Juppiterről, Apollóról, Pallas Athénéről és a görög-római mitológia többi istenéről, s ilyenkor nem volna szabad elmulasztani az alkalmat, hogy a tanulók az otricoli és az olimpiai Zeus, a belvederei Apolló és az Athene Parthenos szobrának képmásaiból meg ne ismerjék nemcsak az illető istenek alakját, hanem a tanár megértő magyarázata alapján a görög szobrászat szépségeit is. Ezeket csak példakép ragadtam ki; de jól tudjuk, hogy nemcsak a görög, hanem a latin irodalmi olvasmányok kapcsán is számtalan alkalom nyílik a görög szobrászat jóformán minden nevezetes alkotásának bemutatására és elemzésére, a görög templom szerkezetének ismertetésére, nemes arányainak, klasszikus szépségeinek csodálatára. A német irodalmi oktatásban is könnyű alkalmat találni legalább Dürer, Cranach és az ifjabb Holbein műveinek s a német gótika néhány nevezetesebb alkotásának bemutatására s bennük és általuk a német képzőművészeti felfogás érzékeltetésére. A francia irodalom tárgyalása alkalmával nem is lehet XIV., XV. és XVI. Lajos koráról hű képet nyújtani a francia barokk és rokokó főbb alkotásainak bemutatása nélkül, de a XIX. század irodalmának rajzához is hozzátartozik a barbizoni mesterek és az újabb festők és szobrászok főbb műveinek bemutatása. S ki állhatná meg, hogy angol órán Byron Childe Haroldjának Velencéről szóló örökszép sorait olvasva- „Istood in Venice on the Bridge of Sigh...“ meg ne mutassa tanítványainak a Ponte de sospiri-nek s azoknak a palotáknak és templomoknak képét, melyek a nagy lírikust olyan melankolikus hangulatba ringatták ? Hogy az olasz irodalommal való foglalkozás szinte rákényszerít legalább az olasz renaissance halhatatlan alkotásainak bemutatására és elemzésére, azt úgy gondolom, fölösleges mondani is. Részletesebb és összefoglaló képzőművészeti ismeretek nyújtására a magyar nyelvi tanulmányok során is nyílik alkalom, nemcsak azért,
