Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 10. szám - Péter Zoltán: A fogalmazástanítás kérdéséhez
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 443 ségtelen, hogy írásbeli dolgozataink szabályszerű témáiról a diáknak nincs spontán közölnivalója. Már ez elég arra, hogy munkáját kedvetlenebbé tegye. Másik tényező a tételek kötöttsége. Nem írhat arról, amiről szeretne, hanem legtöbb esetben pontosan megszabott tételt kap. Az író nem a maga számára ír, hanem közönségének. Még a napló is azzal aki nem mondott céllal készül, hogy egyszer valaki nyilvánosságra hozza. Minden fogalmazvány kisebb vagy nagyobb nyilvánosság számára születik. Az iskolai fogalmazvány ez idő szerint egyesegyedül a tanárnak szól. Célja: az érdemjegy. Ezért jár vele a számadás izgalma, a képtelenség, tehetetlenség érzése, a jobbat akarás vágya, és ebből következőleg a csalás, más színben feltűnni akarás ellenállhatatlan kísértése. Mennyi kényszerű buzgólkodás, de mennyi képmutatás, tiltott segítség, mennyi hazugság, a tanár kitanult ízléséhez való szolgai, önállótlan alkalmazkodás, betanult, kiollózott frázisok tömege 1 Mindez a jegyért! Hány tanuló pirulna osztálytársai előtt, ha dolgozatát nyilvánosságra hoznák 1 S nem éppen a leggyengébbeknek volna miért szégyenkezniük. De a mai Utasítás helyteleníti még a megdicsért sikerült részletek felolvasásánál is a szerző megnevezését, még inkább a hibák megbeszélésénél. Kímélni kell a tanulók érzékenységét! Hát nem igazabb, becsületesebb, őszintébb lenne az iskolai közösség szelleme, ha eleitől fogva hozzá szoktatnánk tanítványainkat ahhoz, hogy fogalmazványukat az egész osztálynak írják és róluk az egész osztály mondjon bírálatot?! így lenne az iskolai fogalmazványnak állandó közönsége, még pedig olyan, amelynek szellemi színvonala az íróéval nagyjából megegyezik. Az elsoroltakon kívül még a kiszabott, sőt pontos napon, előre megállapított idő is szigorú megkötöttséget jelent a dolgozatíró diák számára. A házidolgozatok mai rendszerünk mellett nem vehetők tekintetbe a fogalmazás tanításánál, mert nélkülözik az őszinteség és eredetiség minden biztosítékát. Amilyen természetellenes tevékenység a dolgozatírás, ép annyira haszontalan, eredménytelen a dolgozat javítás mai módja. Főként a nagy tanulói létszám miatt ez a javitás csak a felmerült hibák robotszerű pótlása megfelelőbb kifejezésekkel mélyebb hatás nélkül. Sok időt vesz el a helyesírási hibák javítgatása, mert a dolgozatok még a felsőbb osztályokban is tele vannak velük. A közös javítás a stilisztikai hibáknál száraz elméleti munka. Az összefüggésből kiragadott hibák elvesztik helyzeti jelentőségüket. Egyszer-kétszer talán lehet érdeket kelteni az ilyen javítás iránt, de állandóan alkalmazva unalmassá válik. Amellet, ha a füzeteket a közös javítás előtt kiosztjuk, akkor a tanulókat annyira elfoglalja saját dolgozatuk sikere, a szomszédok jegyével avló összehasonlítás gondja, hogy képtelenek teljes lélekkel odafigyelni a megbeszélésre. Ha nem mutatjuk a dolgozatokat, akkor a kíváncsiság gyötri őket és a közösen megbeszélt hibák javítását elfelejtik akkorára, mire saját dolgozatukban sor kerül rájuk. Ezért a hibák nagyrésze javítatlanul marad, vagy pedig még rosszabb kiadásban kerül a javításba. A részletek kerülésével megállapíthatjuk, hogy a stílus fejlesztésének a dolgozatjavításnak ez a módja nem válik hasznára, mert nem teszi lehe-
