Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 9. szám - Péterffy László: Irodalmunk tanítása
390 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE jelenthet számára a tanár felolvasása, de csak akkor, ha a felolvasott mü értelmi és érzelmi szépségei nem vesznek el benne. Élmény számára a megtanított elmélet is, ha levonásában aktív részt vett. Ezért egy tanulónak sem szabad ismernie az órán a szellemi tétlenséget. A jól vezetett órának Herakleitos ama mondását kell reálizálnia, hogy: nu'rxa (íeí. Mindennek és mindekinek mozognia kell, alkotnia és tevékenykednie kell a közös munka érdekében. Az aktivitás elve a költemények előadásában is érvényesülhet. Az eddig szokásos lélektelen darálások fásult unalmat árasztanak. A széphez semmi közük, pedig a tanulók szépérzékét volnának hívatva fejleszteni. Ha azt akarjuk, hogy céljuknak megfeleljenek, életet, mozgalmat kell belevinnünk. A szavalat ne csak egy tanuló személyes ügye legyen, hanem az arra alkalmas költeményben többen is kapjanak egyéniségüknek megfelelő szerepet. Jól fel használhatók e célra a mindinkább elterjedő szavaló kórusok is. Az irodalmi művek középponti helyzete és az „Utasítások“ kívánta átéletése a tanulókkal mindenekelőtt időt kíván. A alsóbb osztályok nagyobb óraszáma megadja a lehetőséget az elmélyítő olvasmánytárgyalásra. Más a helyzet a felső fokon. A IV. osztálytól kezdve az óraszám csökkenése miatt már gyorsul a tempó, ennek következtében egyre felszínesebbé válik a tárgyalás. A VII. és VIII. osztályban egyenesen kapkodó szágúldás jut uralomra. Nem csodálkozhatunk azon, ha itt az aktivitásból szenvedés, az élményszerűségből száraz adatok és üres könyvcímek bemagolása lesz . Szó sem lehet többé szivet és elmét mozdító olvasó-órák beiktatásáról, pedig az „Utasítások“ itt sem enyhébb szigorúsággal hangsúlyozzák az olvasmányok egyeduralmát, mint az alsó fokon. Ha tehát a bajon segíteni akarunk, s ha az „Utasítások" szelleméhez és nem betűrendjéhez igazodunk, a tervszerű redukció gondolatával meg kell barátkoznunk, bármennyire fájdalmas legyen is az. De az olvasmánylárgyalás intenzív módja nemcsak időt kiván a tanártól, hanem a mai időtől tanárt is, olyan tanárt, aki széleskörű ismereti és gazdag tapasztalati anyaggal rendelkezik, aki a didaktika szövevényeiben teljesen otthonos, s azonkívül minden adottsága megvan ahhoz, hogy az élőszó erejével is tudjon hatni. Még az ilyen tanárnak sem könnyű a helyzete. Valósággal kis lanulmányfélét kell készítenie minden óra anyagából, ha az „Utasítások" szelleméhez igazodik, s még igyis kétséges, vájjon eléri-e a kívánt eredményt. Pázmány Péter annak idején bölcsen átlátta, hogy igehirdető papjainak, s rajtuk keresztül a híveknek is, nagy lelki épülésére válnék az olyan könyv, mely megkönnyítené az ünnepnapi igehirdetést. Egybegyüjtötte és kiadta tehát papjai számára prédikácóit, minthogy „a plébánosok — amint mondja — nem egyaránt tudósok". Műve nemcsak a korabeli papoknak lett vezérkönyve, hanem a későbbieknek is, sőt még a protestánsok is haszonnal forgatták. Vezérkönyvre volna szüksége a magyar irodalmat tanító tanároknak is, nem Pázmány megokolása miatt, nem azért, mert a tanárok nem „egyaránt tudósok", azért sem, mivel nem értenek
