Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 3. szám - Hazai és külföldi irodalom
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 105 vonások egyike. Mint következetes írói és tudományos tartás, ahogy itt is, a veszélyek tömegét hordozza magában. Az író vele egyszerre szemellenzőt rak fel, a boncoló kés eltompul, a láttatás módja erőszakossá és nem meggyőzővé válik. A stílus belekergettetik egyfelől a hamis, szinte zsurnaliszta kritika pátoszába, másfelől a hétköznapi esztétikai semmitmondó „nagy" szavaiba. Egyre-másra kapjuk fel fejünket az ilyen és ehhez hasonló megállapításokra : „A regény olyan grandiózus felépítésű . . . finom veretű, modern írás, szerkezeti és technikai tökéletességgel ... szűkszavúsága sokatmondó, mindent kifejező... a kis emberek egyszerű élete, lelkiségük rajza művészi...“ De álljon itt könyvének utolsó mondata: „Nem befejezett író, Csupa kezdés, csupa keresés (? s mégis grandiózus, mindent kifejező, tökéletes ?), csupa belső, fojtott melegség, nemes láz, fölfelé törekvés, ad astra; azonban még nem ért fel s nem sejtjük előre, hogy meddig fog feljutni de minden reményünk megvan, hogy a csúcsig meg sem áll." Ezek a rövid mondatok lihegnek a lelkesedéstől s bennük van a beszédben kifulladó szónok utolsó erőfeszítése. Bizonyos, hogy ha a felolvasó teremben hangzanak el, a közönség tapsra veri össze tenyerét. Itt kiábrándít és elszomorít. Elszomorít, hogy éppen mi, a fiatalabb magyar tanárnemzedék, sem tudunk megszabadulni az üres rétorizmustól, melyet ma már, mint viselt ruhát, még apáink jobbjai is messze dobnak el maguktól, mert e „nagy" és „szép" szavakban semmiféle reveláló erő sem lakozik.Az előbb idézett mondatban olvashattunk egy „de“-t és egy „ azonban "-t. E szerény ellentétes kötőszavak adják Boross István könyvében az ellensúlyt a szavakat duplázó lelkesedéssel szemben, ezekben rejlik az író kriticizmusa. Rossz tréfa volna, ha tanulmányának egy-egy elemző részében az ellentétes kötőszavakat összeszámlálnánk. (A 26. lapon még egy „ámde de" is megriasztja az olvasót). A mondatváltók ily primitiv átfordítása mutatja, hogy ezeket a kritikai megjegyzéseket nem kell valami komolyan venni. Kötelességszerű, jóindulatú, tanáros fejcsóválások s abból indulnak ki, hogy az írónő nem ugorja át minden müvével az „abszolút művészet" ugrólécét. Iskolás tárgyalási mód jön így létre, szinte banális manír („Nem jár szédítő mélységekben, de kedves, könnyű, derűs, szórakoztató olvasmány. . , 46. 1.), sőt az áltárgyílagosságnak az a fajtája, mely mintegy tüntetőén mutatja fel a mérleg egy szinten tartott serpenyőit. Ugyanilyen külsőségeken alapul a könyv tudományos fegyverzete. Vannak lapaljai jegyzetek, a könyv végén bibliográfia, sőt tárgy- és névmutató is. Csak közelről nem szabad megnézni őket. Egyik jegyzetében arról világosít fel, hogy az írónő fi- és lánytestvéreinek, másutt arról, hogy egy pesti fűszerkereskedőnek (az írónő húga második férjének) mi volt a neve ; egyebütt pedig ok- és célnélküli irodalmi analógiák vagy felesleges bizonykodások („Ennél találóbb korfestést csak Zilahy Lajosnál találtam . . .“ 42. 1.) lelhetők. Ha már Boross István súlyt helyezett a bibliográfiára, nagyon hasznos lett volna, ha összeállítja azokat a dolgozatokat (főkép
