Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 3. szám - Hazai és külföldi irodalom
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 94 építse tudásának szilárd és szolid épületét vagy csillogó szellempalotáját, avagy esetleg újabb — légvár it. Mindez eszébe jut az olvasónak, amikor Gaál László nagy szorgalommal és tudással megírt kiváló értekezésének lapjait forgatja. Arról talán lehetne vitatkozni, hogy a dolgozat szerkezeti beosztása minden tekintetben kifogástalan-e. Bizonyos, hogy aki először olvas e kérdésről, szívesebben látná a II. fejezetet az I. helyén, hogy a népről magáról és a vele kapcsolatos problémákról előbb tudjon meg valamit, mint a nyelvvel kapcsolatos emlékek felfedezéséről és csoportosításáról, — ami inkább belletrisztíkai hatás elérésére alkalmas, meglepetéseket és érdeklődés-fokozást magában rejtő, mint a tudomány valamely rejtélyébe rendszeres oki és okozati összefüggések lépcsözetén bevezető, az előzmények és következmények sorrendjét soha szem elől nem tévesztő eljárás. Az is megbeszélés tárgya lehetne, hogy -a forrás-jelölések túlságos megrövidítése és a technikus terminusok-ok magyarázat nélkül való halmozása alkalmassá teszi-e a munkát arra, hogy a legszűkebb értelemben vett szakkörökön túl is érdeklődést váltson ki azoknak az intelligens olvasóknak a táborában, akik — ha nem is a kimerítő alaposságig és az elmélyedő szaktudásig, de legalább az ismeret világosságának zavartalanságáig — tájékozást szeretnek találni a tudás mezejének minél több területén. E két kérdés azonban csak úgy vetődik fel, hogy egyik részről a kidolgozás abszolút tudományosságára, másik részről az anyagelrendezés inkább szépirodalmi jellegére, s így a két írói funkció némi ellentmondására, mutasson rá, — de a dolgozat legnagyobb értékéből semmit sem von le. Ez pedig az, hogy az író mindenre kiterjedő figyelmét bölcs mérséklettel párosította, mert a tudnivalók minden oldalról való feltárása mellett mindennemű terjengősségtől a legmesszebbmenően tartózkodott. Az I. fejezetből megtudjuk, hogy a kelet-turkesztáni archeológia nagynevű tudósainak (Stein, Le Coq, Grünwedel és Pelliot) kutatásai a középázsiai homoksivatag régi történetének és néprajzának nevezetes problémájává érlelték a tokhár-kérdést. Tulajdonképpen alig három évtizede annak, hogy Kucsa mellett kéziratokat találtak, amelyekről Bühler és Hoernle mutatták ki, hogy brahmi írásúak, buddhista tartalmúak és valami szanszkrit nyelvűek. De a nyelv mégis ismeretlen volt előttük. Leumann csodálatos tudós leleménye állapította meg, hogy két nyelvvel van itt dolgunk. Stein Aurél, majd Pischel (Karasahr vidékén) expedíciója adott azután olyan lökést a további kutatásnak, hogy 1908-ban már E. Sieg és W. Siegling bizonyos határozott igazságokhoz juthattak. Hosszú volna itt részletezni, hogy tételeik milyen módosulásokon: bővítéseken és javításokon mentek keresztül (Lüders, Müller, Stael-Holstein, Radloff, Meillett, Schmidt József, Schroeder, Lévi stb.), csak arra mutatunk rá, hogy a nyelvek egyike, melyet I. számmal jelöl s A-dialektusnak nevez a tudomány, valóban a tokhárok nyelve, melyet ők maguk arsi-nak neveztek (uralkodó osztályuk iráni eredetű volt!), másika azonban ma még megfejteden s B-dialektus néven egyelőre további vizsgálódásokra vár.
